Ambivalens viszonyom van a balinokkal. Gyerekkoromban szinte csak balint fogtam pergetve, hiszen a pergetés számomra akkoriban egy 2-es ezüst Mepps körforgó húzását jelentette, amit – lévén drága egy gyerek zsebpénzéhez képest – gondosan ügyeltem, hogy a fenéknek, vagy akadónak a közelébe se húzzam, a biztonság kedvéért. :) Ezen kívül a balinólom és a légy volt a másik fegyverem, wobblerről, pláne gumihalról halvány gőzöm sem volt. Így aztán rengeteg balint fogtam de más ragadozó halat csak elvétve.

Ez nem balin :)

Talán ezért is van, hogy a balinok kedvéért nem igazán mozdulok meg, nem szánok rájuk energiát, pedig sok esetben igazi kihívás megfogni őket. Sok kezdő pergető „kenyérhala”, hiszen ha eszik, jól mutatja a tartózkodási helyét, ilyenkor valóban könnyen zsákmányolható. Ha azonban csak finnyáskodnak, akkor bizony igencsak fel kell kötni a gatyót, mert a balin kiválóan lát és minden gyanús mozgást észrevesz a parton, másrészt talán a legokosabb, legóvatosabb ragadozó hal. Elég egy kissé óvatlan magatartás a parton, vagy pár át nem gondolt dobás, a járőröző őnök tökéletesen bemérik a dobástávot és egy centivel sem jönnek közelebb. Gúnyosan fociznak a snecikkel a kritikus távolságon, de véletlenül sem mozdulnak rá a csalira.

Ez balin, az átlagos méretből.

A jó balinos felszerelésnek kiváló dobási tulajdonságokkal kell rendelkeznie. A dobástáv – mondhatjuk - egyenesen arányos a bothosszal, sokan balinoznak a ma már kevésbé divatos, 3 méter feletti pergetőbotokkal, nem véletlenül. De talán még ennél is fontosabb, hogy a bot a dobásnál jól „töltődjön”, azaz a lendítés energiáját minél jobban átadja a csalinak. Optimális esetben, mondjuk egy 30 grammos balinólommal, jó dobástechnikával elérhetjük a 70-80, de akár a 100 méteres dobástávot is, ami a siker záloga lehet. Ehhez az egész felszerelés – bot, orsó, zsinór, csali – tökéletes összhangja szükséges. A jól dobó bot nem betonkemény, de nem is lágy, ráadásul a vehemensen támadó balinok jól akadnak, szájuk nem csontos, így nem kell nagy átütő erő a sikeres akasztáshoz. A bot feszessége jól jön a nagy dobásoknál és a dobáspontossághoz is kell, de ne legyen betonkemény, mint egy süllős pálca. 

Ez már egy jobbacska balin. Görbítette is a cájgot.

Amikor kezembe kaparintottam a Tailwalk cég egyik kevésbé ismert termékvonalának egyik pálcáját, a Salty Shape Dash Power Rock S80 MH Rochkfish modellt, egy jó kis balatoni peca lebegett a szemem előtt. A családi nyaralást szerettem volna néhány parti balinnal megfűszerezni, de nem zártam ki a lehetőségét süllőzésnek, vagy kövesezésnek sem. Majd ami sikerül… Ezért aztán olyan botot választottam, ami mindegyik szerepkörben helytáll, nem kell nagyobb kompromisszumot kötnöm. A bot 8 láb, azaz 240 centi, ami MÁR elég a parti pecához, de MÉG nem túl hosszú csónakból. MÉG elég rugalmas a jó dobásokhoz, de MÁR elég egy combosabb bevágáshoz. A blank kétrészes. 

Szép ez a bot, jól mutat rajta a 2000-es DMK. Elbírna akár egy 4000-est is. A nyél számomra kissé bumfordi, de ezen az erőtől duzzadó boton mégsem volt idegen. 

A bot dobósúlya maximum 21 gramm, ami kézbe véve is többnek tűnik. Robusztus, vastag blank, férfitenyérbe illő, vaskos nyél és feszes, gerinces akció. A nyáron sokat UL-eztem (majd jönnek a cikkek szép folyamatosan), ezek után jól esett ez a férfias karakter. A gyártó a botot tengeri horgászatra tervezte, mégpedig az angolul „rockfish” névre hallgató halfaj horgászatára. Bizonyára sokan láttatok tipikusan vörös színben pompázó, a sügérfélék népes családjába tartozó halakat, amelyeket általában nagyobb mélységekből fogják vertikális jiges technikával. Ehhez a módszerhez kell az erő, egyrészt a mélyben rángatott pilkerek vezetéséhez, másrészt a mi édesvízi halainknál jóval erősebb tengeri halak fárasztásához. Ez alapján a pálca a mi vizeinkben gumihalas pergetésre tűnik a legalkalmasabbnak, ugyanakkor a gyártói leírás a topwater, azaz felszíni csalik használatához is ajánlja. Ideális süllős-balinos botnak tűnik a leírás alapján. Na nézzük mit tud!

Rockfish, azaz a pálca ihletője. Forrás: Wikipédia

A 240 centis hossz nem túl hosszú, de már elég ahhoz, hogy partról is eredménnyel használjuk. A tervezett balatoni parti pecát borítsa a feledés jótékony homálya: 2 nap alatt nemhogy halat nem fogtam, de még rablást is alig láttam. A balinok valószínűleg a mélyebb, hűvösebb vizekbe húzódtak, a déli part közel 30 fokos vizében nem érezték jól magukat. Nos, ennyit a könnyű balinozásról. Azért pár hangulatkép idefér a cikkbe ;)

Hajnal van, irány a part!

Az alkony békéje

Az obligát klisé kép kacsával. Na haladjunk! :)

Végül a bot a jó öreg Dunán találta meg a neki megfelelő kihívást. De milyen kihívást! Atyég, életem talán legintenzívebb pecája volt, de a top 3-ba biztosan belefér. Attila cimborámmal egy kavicszátony folyás felőli oldalára csorogtunk rá. Attila már előre vigyorgott, tudta, hogy a halak ott vannak, kérdés volt, hogy esznek-e. A hajnali derengésben pár burvány mutatta, hogy van aktivitás. A csekély vízmélység miatt „kutyasétáltatós” felszíni wobblerekre esett a választás és lám, már az első dobás után ciripelt a fék, görbült a bot. De hogy! Egymás után húztuk az átlag másfél-kétkilós balinokat, nekem sikerült egy darabosabb, 3 kiló felettit is a kamera lencséjébe tartanom, ez már szépen megdolgoztatta a pálcát.

A hajnali napsugarak felfedik a karbon gyönyörű mintázatát. Valószínűleg csak dizájnelem, a blank nagy része sima matt fekete. A modern fém díszítőelemek szépek, igényesek, a bot stílusába illeszkednek.

Fogalmam sincs hány halat fogtunk, az adrenalin dübörgött a fülemben, nem törődtem se a darabszámmal, se a méréssel, de még a fotózással se nagyon. A halak nagy részének a vízben fordítottam ki a horgot a szájából, sőt akkor örültem legjobban, ha leakadt. A kapások brutális intenzitása, a sokszor 4-5 vagy akár 10-szer is hibázó, de végül a csalit sikerrel elkapó halak élményét a lehető legjobban ki akartam élvezni. Jól is tettem, mert ahogy a nap első sugarai a vízre hullottak, a ramazuri véget ért, a víz kiürült, a balinok eltűntek, mint a szellemek.

Jó csali a Jackall Water Mocassin

Nem szeretek kemény botokkal topwaterezni, mivel tapasztalataim szerint több velük a rontott kapás. A kemény blank a kapás pillanatában visszarúg, a hal nem akad és a csalivezetés is nehezebb így. Ritka az az ajándék, hogy a balin ilyen kitartóan, ilyen agresszíven üldözi a csalit, meg kell becsülni minden kapást. Itt azonban nem volt szükség semmi trükközésre, csak húzni kellett egyenesen a csalit. Buta peca? Az. Na és? :D A keménység ellenére mégsem volt igazán lemaradó halam, maximum, ha a csónak mellett kifejezetten a leakadás érdekében járattam őket. A blank kemény, de mégsem buta, kellően felpuhul annak ellenére, hogy igen komoly erőtartalékkal rendelkezik. Ne feledjük, tengeri halakra lett fejlesztve, kell az erő. A bő 3-as baller már szépen tekerte a pálcát, de a bot erejének a töredéke sem volt kihasználva.

 Ment mint a tank, szépen tekerte a pálcát!

A balincunami után a jászokat vettük célba sikertelenül, a kis jaszkós wobbikkal igencsak küzdött a bot, könnyen belátható, hogy nem erre való. Annyira azért nem sokoldalú pálca, hogy az apró crankeket is kezelje, 5-7 grammtól éled igazán, de még itt is alaposan meg kell suhintani. Ebben jól jött az aránylag hosszú, de még nem oldalba akadó nyélrész, amely segítségével igazán erőből lehet meglendíteni a botot. 

A szelfizés nem könnyű mesterség :D

Ezzel szemben a bot igazán gumikkal mutatja meg mit tud. Egy akadósort horgásztunk meg, ahol a 3-4 méter mélyen fekvő tuskók között sejtettük a halat. Miután az akadók horogmarasztalónak bizonyultak, offset horgos szerelékre váltottam, a horoghegyet pedig a gumiba bújtattam. Bármennyire is minőségi horgot használunk, ennél a módszernél még komolyabb bevágás szükséges, mint a hagyományos jigfejnél, hiszen kapáskor ki kell bújnia a horognak a szilikonból és át kell ütnie a süllő kemény, csontos száját.

Szép az alkony is, de a hajnal varázsa utolérhetetlen.

A süllők teljesen inaktívak voltak, az akadó mellett vezetett gumi nem bírta kapásra őket. Az offset horgos megoldással viszont át tudtam húzni a csalit az akadón, ezáltal lényegében a pihenő süllők szájába téve a csalit. Az akadóban húzgálás rengeteg „vakkapást” azaz ilyen-olyan koppanást, rántást eredményez, ahogy csalink az akadályokon bukdácsol, így különösen felértékelődik az érzékeny bot szerepe: egyértelműen megkülönböztethetővé teszi a kapást a tereptárgyak koppanásaitól.

A kétrészes blank messze többet tud a ráírtnál. A cseburaska 24 gramm, a gumival, horoggal, kapoccsal együtt 30-ná is több. Meg sem érzi a bot. 

Ebben a bot kitűnően teljesített, ugyanis az elméletet igazolta egy kicsi, ám semmivel össze nem téveszthető áramütés. A bevágásnál a bot perecben maradt, a mélyből érkező fejrázások pedig egyértelműen jelezték, hogy süllőkoma nem bírt ellenállni a gumikukacnak. Az offset horog biztosan ült a felső szájpadlásban, az erős áramlatban a fárasztás nem tartott tovább 1 percnél, hamar kézben volt a csinos dunai süllő. Soha rosszabbat.

A blank nem különösebben izgalmas, a K szériás SIC gyűrűsor ebben az árszegmensben kötelező.

Manapság egyre jobban könnyítik a gyártók a botjaikat. Ez a bot is könnyű, de mégis van benne valami nyers erő, elemi bárdolatlanság. Végtelenül kifinomult, ugyanakkor egy ősállat ereje van benne. Emiatt a rátett 2000-es méretű, fém, közel 300 grammos orsó is szinte elveszett rajta, bőven elbírna a bot egy nagyobb, akár 4000-es méretet is. Hiába írja a gyártó, hogy a dobósúlya maximum 21 gramm, még a 32 grammos jigfejjel is bátran mertem vele dobni. Bőven tud ez a bot annyit, amennyi egy átlagos dunai süllőzéshez kell.

Ez a szép dunai fogas feltette a koronát a napra, nagyon örültem neki. A bot kitűnően teljesített, a hossza sokat segített a hal irányításában, pedig igencsak célba vette a motorcsigát. 

A balinparádé ellenére ezt a pálcát vérbeli gumisoknak ajánlom. Vagyis a cikk felütésével ellentétben ez NEM egy balinos pálca, azonban kiváló süllős! Nagyon érzékeny, ám mégis elbánik a nagyobb súlyokkal, így kifejezetten jól teljesít folyóvízi körülmények között. A Tailwalk cég eddig még nem tett le gyenge terméket az asztalra, az egyenletesen magas színvonalhoz pedig elfogadható ár társul. Ne feledjük, a Tailwalk a szuperigényes japán piacon tudott felnőni a nagyok – Deps, Megabass, Evergreen – mellett, minőségben semmiben sincs lemaradva az említettektől, árban azonban kb. a fele azoknak. Szerintem ez több, mint figyelemre méltó.