Hadd állítsak mementót e blog hasábjain drága jó Édesapám bölcsességének. Apám puritán ember volt, de a minőséget szerette. Soha semmilyen magamutogató gesztust nem láttam tőle, de mérnökemberként mindig a dolgok mélyére nézett és az értékarányosságot, a műszaki tökéletességet nagyra becsülte. Az ő mondása volt: „Sznobokból lesznek a műértők”. Édesapám sajnos már nincs velünk, de a bölcsessége tovább él, sőt mi több, ahogy öregszem, egyre mélyebb rétegei tárulnak fel ennek a mondásnak.
Alighogy enged a jég tavasszal, finom, de erős felszereléssel a feketesügérek nyomába eredek.
Mi a sznobság? Ki a sznob? A Wikipédia szerint a sznob angol eredetű szó, melyet hagyományosan William Makepeace Thackeray-nek tulajdonítanak, aki a Book of Snobs (A sznobok könyve) című írásában használta először a negatív kifejezést. A mendemonda szerint a „sine nobilitate” azaz „nemességgel nem rendelkező” kifejezés volt a „sznob” szó alapja. Manapság az olyan embereket illetik e szóval, akik ugyan nem „nemesek” vagy tagjai valamely elit körnek, de mégis valamilyen rájuk jellemző attitűd felvételével olyannak akarnak tűnni, mintha oda tartoznának. A sznobságot valaki magára is öltheti, mintegy beleélve magát abba, hogy ő is egy bizonyos csoportba tartozik. Ez a fajta sznob ember olyan stílusjegyeket, világnézetet, életstílust vesz fel, ahova valójában még nem tartozik, és talán soha nem is fog. Ilyen az álintellektuális, vagy az álgazdag ember.
Valljuk be, gyönyörű kombó. Az ultradrága, limitált japán botra egy kínai orsót tettem (Tsurinoya Jaguar)
Mióta világ a világ, az emberek többsége szeret többnek látszani annál, mint amik valójában. Ezért vehetünk a piacokon hamis Gucci pólót, Adibas, Adsadi, Adios és hasonló márkájú melegítőt, vagy akár utángyártott Rolex órát, amiért alapból egy kisebb lakás árát kéne kicsengetni. Visszatetsző? Szerintem igen. Annak ellenére, hogy aki ilyen külsőségek szerint él, valószínűleg elismerést kap a saját környezetében. De vajon visszatetsző-e az, ha valaki minőségi termékekkel veszi körül magát, részben mert megteheti, részben mert igényes és a minőségi termékeket keresi? Nos, azt gondolom, itt már korántsem olyan egyértelmű a képlet…
Ízlést, nem lehet boltban venni, ugyanakkor nem is velünk születik. Kialakul. A jó ízlés is tanult dolog, a tanulás pedig hosszú folyamat. A minőséget meg kell tapasztalni, csak akkor válik valaki a rabjává, ha kellő összehasonlítással rendelkezik ahhoz, hogy megítélje a minőséget.
A közösségi médiában oly sokszor tapasztalom, hogy sokan szinte lenézik azokat, akik prémium kategóriás horgászfelszerelésekkel horgásznak. Az általuk sznobnak tartott „divathorgászokkal” szemben valami „antisznob” szubkultúra jön létre, válogatás nélkül leszólva, gyalázva azokat, akik valamiért egy drágább termék mellett döntenek. Úgy gondolom, hogy ez pont annyira visszatetsző szélsőség, mint az öncélú sznobság.
A részletek tagadhatatlanul különlegesek, ám nem feltétlenül praktikusak.
És hogy visszakanyarodjunk édesapám mondásához: ha valaki sznob(nak tűnik), az valami minőséget, valami többletet keres. Valószínűleg fűti valami belső motiváció, hogy neki jobb legyen. Akár a minőségi termékek öröme miatt, akár a környezete elismerése miatt. Megvédem tehát a sznobokat: a sznobság gazdagít. Előbb utóbb ráragad az emberre valami tapasztalat, ízlés is, ami többé, jobbá teszi. A sznob ember fejlődik, előbb utóbb „műértővé” válik. Mindezt lehet ízlésesen és ízléstelenül is csinálni, de tény, hogy a belső motivációnk hatására előbb-utóbb többé válunk.
Ebben a legnagyobb a Megabass! Minden más cég csak másoló...
E hosszúra nyúlt filozófiai eszmefuttatást követően vegyünk górcső alá egy igazán "szupersznob" horgászbotot. Olyat, amitől a magyar horgásztársadalom túlnyomó része szívgörcsöt kapna, ha meglátná az árcédulát. Nézzük meg, hogy egy ilyen bottal más-e horgászni, ne adj’ Isten több halat lehet-e fogni? Ha igen miért, és ha nem, akkor miért nem?
Bevallom, hogy elfogult vagyok a Megabass márka irányában. Vagy a minőség tett a rabjává? Talán mindegy is, de az biztos, hogy ezt a márkát tartom – legalábbis botban – a kedvencemnek. Az alkalmazott „építőanyagok” minősége, a dizájn elképesztő kreativitása, de legfőképp az egyes botmodellek kimagaslóan célszerű tervezése egészen egyedülállóvá teszi. Vannak még a piacon fantasztikus minőségű japán márkák, de a Megabassban érzem leginkább azt, hogy egy igazán vagabund, teremtő szellemi tőke van mögötte: Yuki Itő zsenialitása.
A cég termékeinek az árazása is tükrözi ezt, a Megabass termékek drágák. A limitált szériás termékek pedig még annál is drágábbak. Magyar zsebnek meg pláne Japánban, Nyugat-Európában, Amerikában azért másak az értékviszonyok, de bizony még ott is zsebbe kell nyúlni, hogy kicsengessük a pénzt egy ilyen termékért. Az Arms Challenge széria is erősen limitált, a cég egyik csúcsmodellje, zászlóshajója.
A piros szín a limitált széria jele!
Ahogy a Facebook-generáció is odaáll a más BMW-je mellé fotózkodni, nekem is öröm, ha egy ilyen botot kézbe vehetek. Az első benyomás is lenyűgöző, a Yuki Itő által tervezett fa nyél kilométerekről sugallja az exkluzivitást. Háromféle színben elérhető (azaz dehogy elérhető, egy ilyen szériát általában előrendelésben elkapkodnak): Hard maple, azaz juhar, White asche, azaz kőris és Walnut, azaz dió. Mind gyönyörű, de talán a legszembeötlőbb a juhar, mint ezen a boton is.
Utánozhatatlan szépség és elegancia a tervező, Yuki Itő kézírásával.
Nyilvánvaló, hogy a faragott fa nyél mindenek előtt dizájncélokat szolgál, ugyanakkor mégis sikerült funkcionálisan is különlegeset alkotni. Az első használat előtt azt vártam, hogy a nyél kidomborodása majd a tenyerembe simul, kitölti azt, ezáltal kényelmesebbé, stabilabbá teszi a fogást. Kerestem is az átütő élményt, de nem találtam. Csalódtam is kissé, hogy csak vakítás az egész, de aztán egyszercsak megvilágosodtam, mégpedig a dobásnál! A fa rész kidudorodó részének lesimított oldalsó része a trükk! Dobásnál a hüvelykujjat szinte vezeti ez a rész, stabilan felfekszik a nyélre, ezáltal szokatlan, eddig ismeretlen stabilitást ad a kéznek. Bevallom, hogy én alapból pontatlanul dobok spinninggel, de ezzel a bottal ez meglepően javult, elkezdtem egy kézzel is meglepően pontosan dobálni. Annyira pontosan, hogy a multihoz foghatóan kényelmes lett vele a peca. Meglepően sokat dobott ez a bot élvezeti értékén, kénytelen voltam újabb fekete kecskét áldozni, hogy Itő mester lelki üdvéért!
A hüvelykujj helyzete a lényeg! Lehet akármilyen szép az a nyél, az igazi zsenialitása ebben áll: tökéletesen vezeti az ujjat, ezáltal nagyon stabil fogást biztosít.
A bot másik kiemelkedő tulajdonsága a bottest, ami véleményem szerint az egyik legjobb blank, ami valaha a kezem közé került. A Megabass mindig külső blankszállítóval dolgozik, de mindig variál. A blankjait különböző kreatív nevekkel illeti, lelkes amerikai fanatikusok össze is gyűjtötték az az (eddig) hatvanvalahány fantázianevet, amivel a bottesteket a cég eddig illette. Persze a mostani név – X7 Coreplex Graphite – sem árul el semmit, de arra igen büszke a cég, hogy szám szerint 8, egymással többnyire keresztezett rétegből épül fel a bottest. Ez a szerkezet rendkívüli feszességet és kompromisszummentes erőt biztosít, szinte elpusztíthatatlanná teszi a botot. Van egy videó a Youtube-on, ahol Itő mester az asztalt fűrészeli vele. Nyilván ez szélsőség, de a strapabírást jól demonstrálja….
Hála az égnek, a tipográfiát nem tolták túl, a kézírást idéző felirat elegáns, sőt nemes!
A bottest nemcsak nagyon erős, de érzékeny is. Vannak ugyan ennél érzékenyebb blankok is, amelyek fala vékonyabb, ugyanakkor ebben a dobósúlyban ilyen erő nincs másutt. A Megabasstól szokatlanul félre is kalibrálták a dobósúlyt, a ráírt 0,9-3,5 gramm inkább 3-10 grammnak felel meg. Nem is értem, ebben a Megabass megbízható szokott lenni. Az igazamat mutatja, hogy 7-8 grammos, nagy vizet mozgató crankekkel is vidáman wobblerezek a Duna húzós vizében, a bot meg sem nyekken, alig hajlik. A halakat illetően sem UL a bot, a legnagyobb kihívás eddig egy darabosabb balatoni balin volt, ami szinte zászlón verte le a csalit és irgalmatlan ramazurit rendezett a lábam előtt. Meg sem kottyant a botnak, éppen csak kezdett dolgozni… Ne feledjük, feketesügeres botról van szó, amiket a japán és amerikai horgászok kőkeményen fárasztanak és többnyire bottal emelnek a csónakba. Hát ez a bot sem jönne zavarba ettől a kihívástól…
Balcsis balin
Egyébként az erős blank és a fa nyél együtt már szignifikánsan ront az érzékenységen, ugyanakkor az összhatás mégis élményszerű, köszönhetően a minden tekintetben harmonikus tervezésnek és a titánkeretes gyűrűsornak. A dizájn helyenként a funkcionalitás rovására megy, de összességében mégis kiemelkedő a használati élmény! Egy ilyen botot önmagában birtokolni is jó, az erre fogékonyak akár még dicsekedhetnek is vele a vízparton.
Balatoni küszívásokon is remekül bevált.
Az építés minősége kifogástalan, bár a kollektív emlékezet őriz emlékeket kattogó MB orsótartóról is, én még nem találkoztam ilyennel. A fa elem megmunkálása, a fém záróelemek megoldása osztályon felüli, az anyagok találkozása kifogástalan, a gyűrűkötések lakkozása hibátlan. Érdekes egyébként a cérnaválasztás, valamilyen áttetsző szállal vannak felkötve, ami kissé láthatóvá teszi a gyűrűtalpakat. Többször kaptam oda ijedten, hogy a lakkozás repedezett-e meg, de nem, csak a talp látszik a cérna alatt. Bár a kivitelezés kifogástalan, ez a megoldás mégsem a szívem csücske. A spiccgyűrű egyébként bordó cérnát kapott, aminek nem sok jelentősége van, ugyanis sötétben egyáltalán nem feltűnő. Dizájnelem, semmi más.
Wobbleres köves.
Szépnek szép a bot, de vajon mit tud? Hát lényegében mindenre IS horgásztam vele, kezdve a tavaszi jászoktól a feketesügereken át, a májusi küszíváson történő süllőzésen, balinozáson keresztül a gumizásig. A sors úgy hozta, hogy többet wobblereztem vele, mint gumiztam, pedig igen határozottan gumis karakter. Az a fajta keménység, feszesség jellemzi, amelyet a magyar pergetők annyira fetisizálnak, a „jóság” elengedhetetlen ismérvének tartanak. Ebből a szempontból az egyik legjobb bot amit a kezemben tarthattam, feszességben kevés pálca mérhető hozzá. De amikor az októberi Dunán egymás után akadtak le róla a lapát jászok a túlzott keménység miatt, akkor az bizony megmutatkozott, hogy a „jóság” mennyire relatív. Jászozni nem volt jó, de könnyű jiggel süllőzni kiváló.
Még a Tiszán is helyt állt, amikor egészen finom zsinór kellett az eredményességhez.
Tudom, hogy mindenkit az izgat, hogy több halat lehet-e fogni vele, mint az olcsóbb társaival. A válasz egyszerű és mégsem az. Úgy gondolom, hogy egy érzékeny bot igenis sokkal több víz alatti történésről - maszatolós kapás, hal oldalba húzása, akadó, szemét összeszedése – tudósít, mint egy durungabb pálca. Ezeket az ingereket egy gyakorlott kéz meg tudja különböztetni, például kiérzi az akadón átbucskázó csali mozgásából az ott bújkáló süllő finnyás odacsípését, vagy a leheletfinom megtolós kapást. Az érzékenység igenis több halat eredményez, több akciót tudunk halra váltani. Ezt csak az tudja, aki horgászott már high end botokkal, aki még nem, az sokszor nem érti, mi kerül egy boton egy kisebb vagyonba...
Jászozni nem jó vele, több jó halat is vesztettem a keménysége miatt, de azért szedegettem is ki...
Ugyanakkor hány százaléka a horgászatunknak a halfogás? Hány százaléka, hogy bottal a kézben keresgélünk és rendületlenül csépeljük a néma vizet? Nem jó érzés ilyenkor is, ha minőségi felszerelés van a kezünkben, amivel a puszta dobálás is élvezet? Jó cuccal talán még a betli is jobb… MInőségre költeni megéri. De vajon megéri-e ultralimitált, nyilvánvalóan és gyalázatosan túlárazott felszerelésre költeni? Nyilvánvalóan nem! Aki a használati értéket, az ár-érték arányt keresi, az már a felső-középkategóriában is megtalálja a kiváló minőséget, aki „csak” horgászni szeret, egy ilyen bot árának töredékéért megkapja a tökéletes célszerszámot.
Ez a gyönyörű feketesügér méltó ellenfél volt.
Kinek jó tehát egy ilyen bot? A sznoboknak? Nos, én inkább úgy fogalmaznék, hogy az ínyenceknek. Aki az igazán finom megoldásokat, exkluzív megjelenést értékeli, annak a birtoklás puszta ténye is örömet okoz. Vannak gyűjtők, akiket a birtoklás élménye tesz boldoggá, aki nem feltétlenül a funkcionalitást, hanem a szépséget, az iparművészeti értéket keresik. Olyan ez, mint a festményeket vásároló műgyűjtő. Ő erre költ, sokszor értelmezhetetlen összegeket, mert ez teszi boldoggá. Van jogunk elítélni? Szerintem nincs! Az irigységet meg most hagyjuk, szándékosan nem osztom ki a rosszindulatú fröcsögőket. A sznobokból műértők lesznek és a művészet pedig boldoggá tesz!
Ha még horgászni is lehet vele, az meg maga a mennyország ;)
