Szerencsés vagyok, mert mostanában megfordult a kezemben az ma kapható multiorsók krémje, színe-virága. Történt, hogy a hazai csalifaragás egyik bimbózó géniuszával, Taskovics Balázzsal online összecimbiztem, aki egyszer csak azzal lepett meg, hogy külföldi munkája idejére ledepózná nálam a vadiúj Megabass Destroyer botját és a 2019-es Shimano Antares orsóját. Némi csuklás és levegőkapkodás után két kézzel kaptam az alkalom után, hogy kipróbálhassak egy ilyen csodakombót, hiszen nehezen képzelhető el ennél magasabb minőségi kategória. Mindig élmény egy ilyennel horgászni, hátha még egy páratlan kalandban is részesít, de erről csak szép sorjában….
Az űrhajó leszállt.
Az Antares ugyebár a Shimano japán belpiacos csúcsmodellje, a Calcutta Conquest-tel együtt a zászlóshajó. Előbbi lapos, míg utóbbi hengermulti. A Shimi előszeretettel használ egyes modelljeinél csillagneveket (pl. az Aldebaran is ilyen), és hát mi lenne grandiózusabb modellnév egy csúcsorsó számára, mint egy olyan csillag neve, amelyet az ókori Mezopotámiában a villámlás uraként, Kínában Tűzcsillagként, a maorik Új-Zélandon pedig a Csillagok Uraként ismertek?
Jól áll neki a brutális Gomexus karbon hajtókar.
Tény, hogy a Shimi beleadott apait, anyait. Az átlag magyar horgász azért elég jól ismeri a Stradic/Curado minőséget, tudja, hogy ezek megbízható, remek felhasználói komfortot adó szerszámok. A szerencsésebbek már ismerik a Vanquish/Metanium minőséget is, ami egy nagyságrenddel még magasabb felhasználói élményt kínál. A csúcs azonban kevesek kiváltsága, itt trónol minden pergető plátói szerelme a Stella, multisok esetében pedig az Antares. A durva az, hogy jelen esetben sokkal nagyobb ugrást érzek a Meta/Antares vonalon, mint a Vanquish/Stella esetében. Az Antares szó szerint megdöbbentett.
Az aszimmetrikus ház egészen futurisztikus hatást kelt.
Nehéz leírni, hogy ez miben is jelentkezik. Használati értékben nem igazán, az orsó funkcionálisan nem tud többet, mint akármelyik középkategóriás társa. Nem fog nagyobb és több halat. Hanem az odavezető út, na, az teljesen más. El lehet menni akárhova egy Toyotával is, az utazás élménye kiváló, biztonságos, na de ki ne akarná az utat megtenni egy Bentley ülésében? Nos, valami ilyesmi az élmény. Tökéletes ergonómia, tökéletes futás, tökéletes működés. Minden maga a megfellebbezhetetlen és felülmúlhatatlan tökély. Nehéz elképzelni, hogy a Shimano hova fog innen továbblépni.
Kimondottan ragadozó "arcéle" van.
Ez az az orsó, ahol már a gyártó nem gondosan csepegteti a technikai vívmányokat, hanem tol egy kövér „all in”-t. Ahogy az amerikai tesztoldal, a Tackletour is fogalmaz: „One reel, to rule them all”, azaz „Egy orsó mind felett”. Az orsóban belepakolták az összes külön névvel illetett technikai újítást az utóbbi évekből, de azt hiszem, ez az orsó nem ettől lett ilyen. Egyszerűen csak megcsinálták olyan precízen, ahogy a technika jelenlegi állása szerint meg lehet csinálni. Az orsó nem kitelepített összeszerelő üzemben, hanem ténylegesen japánban készül, talán hihetjük, hogy a legendás japán törekvés a tökéletességre itt is jelentkezik. Hiába kiváló orsó egy Curado harmadennyi pénzért, mégis elképesztő a differencia.
A popója is igen formás!
Ez akár mind a „parasztvakítás” kategóriája is lehetne, de bizony funkcióban is van különbség. Közel 10 éve multizom, viszonylag stresszmentesen, készség szinten dobálok magabiztos, erős mozdulatokkal is, de amikor az Antaresről különösebb erőlködés nélkül ledobom a zsinórt, az azért meg tud lepni. Megfordult az utóbbi években a kezemben a multiorsók legjava, beleértve tuningolt csodákat is, de ezt a dobásteljesítményt semmi más nem tudta. Akit érdekel, megkeresheti a neten Hajime Murata, a Shimano teszthorgásza által készített videókat a 100 méter feletti dobásokról, bár ezek a dobások számos szempontból sem hasonlíthatók össze a normál horgászattal, mégis megmutatják az Antares képességeit. A döbbenetes az, hogy mindezt egy balatoni mólón is sikerült megközelítenem egy 20 grammos pilkerrel, amivel a teljes dobnyi zsinórt – saccperkábé úgy 80 métert – sikerült ledobnom. Éles szituációban! Fél kézzel! És még a dobot is le kellett fognom, hogy az utolsó métereken ne közvetlenül a dobot terheljem. Na erre varrjatok gombot!
Az Antares (vagy Calais az amerikai piacon) védjegye kezdetek óta a tükörkróm fényezés. Ízlések és pofonok különböznek, ahogy a népnyelv mondja, én magam eddig nem tartoztam e látványelem rajongói közé. Puritánabb ízlésemnek ez túl kivagyiskodó, feltűnősködő volt. Az új Antares azonban valahogy feledtetni tudja ezt, részben mert az orsó egy igazán áramvonalas, kissé aszimmetrikus, modern formát kapott, amivel az egész orsó egy high tech feelinget sugall, aminek hirtelen elkezdett jól állni ez a fizimiska. Sajnos a tükörkróm fényezés minden felületvédelem mellett is karcosodik, bár nem mélyen és nem látványosan, de erős napsütésben pl. jól láthatóan. Engem rettenetesen zavar. Hiába néz ki jól egy kiállítás standján ez a dizájn, a való életben piszok bosszantó, ha pár hónap használat után már csökken egy ilyen drága tárgy esztétikuma. Látok ebben egyfajta szándékosságot is: kopjon csak az az orsó, majd vesz újat a gazdag hülye….
Lebuktam...
Ehhez azonban tényleg gazdagnak kell lenni, mivel a listaár eleve 600 USD, amire, ha rászámoljuk a szállítási költséget, áfát, vámot, messze 200 ezer forint feletti összeget kapunk. Ér ennyit az orsó? A túlnyomó többségnek egészen biztosan nem, akik viszont rászánják ezt az összeget, tényleg elképesztő élményt nyújt. Annyira jó kézbe venni, hogy inkább tekinthető élvezeti cikknek, mint használati tárgynak. Ha innen nézzük, akkor nem is feltétlenül rosszul elköltött pénz ez, van, aki ezt az összeget pár hónap alatt elszívja cigarettaként. Na ugye!
Ízelítő a rángatós csalik arzenáljából
Halmozhatnám itt a nagy szavakat sokáig, de ettől inkább megkímélek mindenkit. Inkább mesélek egy kicsit az élményről, amit az orsó adott. Egy nyári csukapecán volt alkalmam alaposan meggyepálni. Párjául az egyik kedvenc botomat, a 160 (!) centis, 50-120 grammos Cormoran Jerkboatot választottam, amely brutális ereje mellett egy elképesztően könnyű, zseniálisan használható egykezes bot, amellyel a nagy gumiktól a kisebb wobblerekig mindennel élvezettel használható. Különös előnye a botnak, hogy rövidsége okán rendkívül kényelmes a használata kajakból, egy kézzel, csuklóból lehet vele „géppuskázni” a vizet. Az orsó a maga masszív, de mégis finom mivoltában tökéletesen illik erre az erős, de nem buta botra.
Békavariációk
Többféle csalival és módszerrel is próbáltam megfejteni a vizet, de nem igazán akart sikerülni. A rendkívül nyögvenyelős, nehéz nap után már a peca végéhez közeledvén, egy olyan folyószakaszra értem, ahol sok vízinövény mellett kövekkel kellően tagolt meder és egy-másfél méteres vízmélység várt. Sekély vízben is áll sok csuka, de ha egy kicsit nagyobb vízmélység is van, az majdnem biztosan tuti haltartó hely. Az egész napos borongós, szemerkélő esős időjárást a délutáni nap bágyadt sugarai törték meg, a szél elállt, a víztükör kisimult. A szórványosan a vízfelszínig érő növényzet miatt egy békamintás Lurefans V9F „Walk the dog”, azaz „Sétáló kutya” csalit csatoltam a kapocsba. Ahogy az első dobásom vizet ért, a beeső csalira azonnal ráfordult egy útonálló, amitől annyira meglepődtem, hogy erős késéssel reagáltam, nem is lett meg a huncut rabló.
Bolondul harcolnak ezek a horgot sosem látott vadvizi csukák.
Még ha nem is a kapitális méret, a mennyiség és az akciók izgalmassága mindenképpen kárpótolt.
Na várj csak barátocskám! – gondoltam és a csalit kicsit az iménti akció helye mögé pöccintettem, majd ütemes rángatással a jól ismert kígyózó mozgásra késztettem. Nem is kellett többet rántanom 3-4-nél, amikor felrobbant a felszín és az előbbi útonálló a mélybe ragadta a csalimat. Gyors fárasztás után egy 2 kiló körüli „átlagcsukát” fotóztam, majd engedtem útjára. Pár dobás után az akció megismétlődött, majd mintegy fél óra alatt még öt hasonló csukát tereltem szákba. Azt hiszem, a lenti filmetűd sokat elmond a peca élvezetességéről, időnként jól láthatóan vigyorgó fejjel várom a biztos kapást, ami meg is érkezik.
A koronát azonban a másnapi peca tette fel az élményre.
Ez az a víz, ahol nem lehet elég gyorsan elkezdeni pecázni....
Kajakkal a legtutibb pályákra is be lehet jutni.
Aznapi célpontunkról az első pillantásokkal láttuk, hogy maga lesz a topwater-menyország, ráadásul a vízinövény-szálak által át-áttört tükörvízen kisebb-nagyobb burványok mutatták, hogy a halak is aktívak. Vízre szállásunk után a már megszokott kombóm kapcsába különböző békaformájú jószágokat csatoltam, de az ezekre érkező kapások igen rossz százalékban akadtak meg, így visszatettem a már bizonyított Lurefans csalit és a kevésbé benőtt részek felé vettem az irányt.
Földi mennyország
Laknál itt?
Eső közeleg
Fenyegetően tornyosulnak a fekete fellegek.
A vihar színei lenyűgözőek.
A szívárvány végénél a legendák szerint elásott kincs található.
A fotó a valóságnak csak egy egészen halovány utánérzése....
Nos, ami itt következett, az leírhatatlan. Mintegy másfél óra alatt 13 csuka jött ki és – Úristen! - hány vérforraló, adrenalinpumpáló kapás nem akadt meg? Leírhatatlan érzés, amikor látod, hogy valami lökdösi a nádszálakat, majd egy másodperc alatt fröcsögve „rombolja le” a csalit. Vagy a méterekről elinduló tolóhullám, ahol pontosan lehet tudni, mikor jön a kapás, és ahogy várod, az idő szinte megfagy. Abba a néhány tizedmásodpercbe belesűrűsödik minden horgász-szenvedély, a zsákmányszerzés örömének kvintesszenciája. Egy halam sem volt kapitális, de kit érdekel, amikor folyamatosan az egekben van az adrenalinszint? Tulajdonképpen bármelyik halam lehetett volna nagy, amit bizonyít Attila barátom gyönyörű krokija, ami éppen akkor inhalálta be az ő békáját, amikor én éppen egy kisebb társát szabadítottam egy szúrós falattól.
Sikerült a kapás pillanatát elcsípnem.
Csukaperec
Attila gyönyörű hala
Nem fűződik érdekem ennek a csalinak a reklámozásához, de meg kell mondanom, hogy abban a szituációban a nálam lévő összes többi „kutya” csalit agyonverte, pedig nem kisebb nevek voltak a dobozomba, mint a feketesügérre örök kedvenc Deps Mardyhustler. A V9F titka véleményem szerint a nagyon agresszíven kottyanó golyós súlyozásában rejlik, amely inger az inaktívabb halakat is kapásra ösztönözte. 30-40 méterről is jól hallható csattogással közelít a csali és ezt a lappföldi csukák nagyon is díjazták. Gondolom, hogy nincs ez másként idehaza sem. Bevallom, eddig nemigen horgásztam ilyen módszerrel csukára, de fix, hogy ezután ez másként lesz.
A sikercsali
A Gopro legnagyobb előnye a hülye grimaszok megörökítése
Micsoda peca, ha tucatszám jönnek ezek a halak!
A másik csali, ami frenetikusan teljesített, a Deps 13 centis felúszó Balisong Minnowja volt, ami akkor működött jól, amikor a felszín alá kellett nyúlni egy fél méterrel. Ez a csali szintén erősen csörög, ezért a hullámzó vízben is erős hangeffektust kelt. Én hiszek a csörgős csalik eredményességében a csukáknál, amit a tapasztalatok igazoltak most is. Nemcsak csukák, de csodaszép sügerek is támadták a csalit, sőt még az aprónép is volt oly bátor, hogy nekirontson.
Rászaladt a 13 centis Balisongra.
Mit is írhatnék zárszóként? Dicsérjem az orsót még jobban? Nem kell. Fogcsikorgatva, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a Shimano igenis bele tudta vinni ebbe a kurbliba azt a plusz kifinomultságot, tökéletességet, ami indokolja a 200 ezer forint feletti árat. A rendszeres blogolvasók tudják, hogy elhorgászom a 15 (!) dolláros kínaival is (lásd itt), sőt még az állandó szortimentemben is vannak filléres kínai darabok, de el kell ismerni, hogy a csúcskategória az nem véletlenül csúcskategória. Aki vágyik a halfogás mellett a luxusra, annak ez az orsó megadja az elképzelhető legnagyobb komfortot. Hogy ezért egy öregecske használt autó árát kell leszurkolni…. hát ennél nagyobb marhaságokra is költünk el pénzt mindannyian….
