Csak egy szemhunyásnyit aludtam, de az óra csörgése pengeként hasított a fülembe. Ennek ellenére azonnal kiélesedett a tudatom, hiszen indul az év talán legnagyobb kalandja. Lappföldre készülök, a hatalmas csukák, gigantikus sügerek hazájába, de ahol nem ritka vendég a horgon a lazac, a pér, a pisztráng sem. Irány Észak, ahol kristálytiszta a víz és a levegő, a halak pedig alig ismerik a horgászt és szúrós fegyverzetét.
A felhők felett mindig süt a nap. Reményekkel telve repülünk célunk felé.
Repülőgépünk kora hajnalban indult Bécsből, majd egy stockholmi átszállást követően Umea repterén landoltunk. A repülőgép ablakából remegő izgalommal figyeltem a tavakat, folyókat, minden zsombék mögött nagy csukákat sejtettem. Felszerelésem egy része szárazföldön érkezett, de az utolsó pillanatban kaptam kézhez a Reiva legújabb sorozatának az utazóknak készül travel botszéria legkisebb, 10-30 grammos, 240 centis modelljét. Micsoda szerencse, hogy belefért az ötrészes, összesen 53 (!!!) centis bot a csomagomba!
Szinte látni véljük a hatalmas csukákat, sügereket.
A Reiva márka – mint azt már itt olvashattátok - nemrég jött létre, megálmodói a magyar, illetőleg a közép-európai piacra optimalizálják termékeiket. Tükröződik ez sok mindenben, részben a remek ár-érték arányban, a magyar pecások által oly kedvelt gyors és feszes blankok használatában, illetve – nagyon okosan felvállalva a mainstreammel való szembemenetelt – a hosszabb, 240-260 centis modellek erőteljes hangsúlyozásában. Hosszú ideje tartják egyeduralmukat amerikai és főleg japán hatásra a 2 méter körüli botok, pedig nagyonis megvan a fegyvertárban a helye a hosszabbaknak is. Parti pecásoknak meg egyenesen kötelezővé tenném a minimum 240-es pálcákat…. A Reiva megértette ezt a piaci szükségletet és ki is elégíti.
Egy rakás rőzse
Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a belépő Stream, majd a középkategóriás a Fine Master sorozat (tesztet lásd itt) után a cég egy travel botsorozattal rukkolt elő. A magyar piacon a travel botok kicsit lesajnált kategóriaként vannak jelen, néhány fanatikust leszámítva nagyon kevés embernél látom őket. Tartja magát az a tévképzet, hogy ezek a botok lassúak, lusták, nehezek, holott – te jó ég – mennyire idejétmúlt már mindez! Bizony a mai többrészes botok megközelítik az egyrészesek tulajdonságait, különbség ugyan van és mindig lesz, de a rés egyre zárul….
Kiváló minőségű Seaguide gyűrűsor.
"Kötelező" gubancgátlós spiccgyűrűvel.
Nos, a Reiva összehozta a travel botok praktikumát a lehető legszélesebb körű használhatósággal és a maga nemében egyedit alkotott. A tesztelt modell 240 centijével a travel modellek közt meglehetősen hosszúnak számít, de itt el kell árulnom egy titkot…� Biztos forrásból tudom, hogy a sorozat úgy készült, hogy akár tengeri pecánál is megállja a helyét, ahol brutális halakkal – barrakudákkal, giant trevallykkal, és egyéb mesebeli szörnyetegekkel – is meg kell küzdenie, nyilván nem a trófeamérettel, de mindenképpen szupererős halakkal. Talán ezért is kapta a Seahawk, azaz tengeri sólyom – nevet, ami nem keverendő össze ezzel a pálcával itt.
Masszív toldások, csiszolt put over illesztések.
Én a 10-30 grammos modellt kaptam kézhez, mivel elsősorban sügerezésre szerettem volna használni a lappföldi túrán, ahol a normál sügerezés sem úgy néz ki, mint idehaza, hanem sokkal inkább hasonlít – akár a használt csaliméret, akár a fogott halak tekintetében – a hazai süllőzéshez. Ahogy összeraktam „szárazon” bizony azonnal szembeötlő volt, hogy a bot bizony tényleg brutálisan erős, egy igazi nagyágyú, még ha „csak” 10-30 grammos is. Kicsit spoilerezek: következzék egy vérbeli süllős pálca tesztje cseppet sem süllős közegben!
Itt-ott némi karbon, csakhogy trendi is legyen....
Erejéhez, súlyához mérten egy 300 grammos, orsóval párosítottam, érzésem szerint kell ez a súly a kiegyensúlyozáshoz. 240 centis mivoltának megfelelően egy kicsit fejnehéz a kombó így is, de ilyen hosszú botoknál már ez nem rendellenes. Sőt, ha belekalkuláljuk a bot erejét, akkor egyáltalán nem meglepő. Súlya 141 gramm, ami ugyan nem kevés, viszont mutatja, mennyi anyag is van benne. Gondoljunk csak bele, a toldásoknál sem lehet semmilyen gyengeség, így nemcsak az erősítések, de maga a blankfal sem lehet olyan papírvékony, mint a high end egyrészes botoknál. Más ligában fociznak, azazhogy a Reiva inkább amerikai focizik….
Mily csekélység, mégis milyen hasznos....
Mindezek mellett a spicc meglepően finom, itt nyer értelmet a 10-30 grammos besorolás. A bot alsó része alapján lehetne ez valami harcsás nagyágyú is, de a spicc kifinomodik és meglepően gyors karaktert hoz. Mondtam már, hogy a bot a magyar ízlésre van szabva?
Az orsótartó a legkényelmesebbek egyike....
A bot dizájnja kicsit szembemenni látszik a most divatos, matt, lakkozatlan karbonokkal. Itt az összes tag lakkozott, sőt kifejezetten az a képzetem, hogy a lakkréteg jó vastag. Egy travel bot esetében ezt jó ötletnek tartom, mivel a vastag lakk védi a botot. Igaz, súlya is van, tehát az érzékenységnek nem használ, de egy utazás alkalmával fontosabb egy megbízható masszívság, mint egy kihegyezett csúcsteljesítmény. A vörös-fekete színvilág a Reiva esetében szinte már védjegynek minősül, a széles vörös sáv pedig az amúgy puritán botnak egy jól megjegyezhető arculatot ad. Kifejezetten szépen eltalált bot, számomra nagyon hasonlít a Gamakatsu régebbi, kiváló minőségű Akilas szériájához. Ez az asszociáció végig megvolt használat közben is, nyilván rá is nyomja a bélyegét a véleményemre.
Szinte már védjegy ez a színvilág
A bot fő prioritása a túrán a nagy sügerek becserkészése volt. Ennek módszere a mély vízi törések vertikális módszerekkel, vagy hagyományos jigeléssel történő átfésülése volt. A lappföldi vizekben a sügerek átlagmérete ott kezdődik, ahol a magyar sügereké véget ér, alkatuk azonban sokkal nyúlánkabb, karcsúbb. Hiába a Sarkkörtől mindegy 300-km-re vagyunk csak délre, a tél hideg és kemény, a nyár rövid és az is hűvös. A halaknak rövid idejük van arra, hogy a mostoha télre felkészüljenek, ezért a nagy csaliknak is gondolkodás nélkül odavernek, nem ritka, hogy akár még a csukás gumikat is betámadják. A 10-12 centis csalikat pedig azonnal torokra szívják vehemens kapásaikkal. Színeik elképesztően szépek, az úszók karmazsinvörösben tündökölnek, köszönhetően a halak mellett elfogyasztott rengeteg ráknak is.
Azt hiszem, ez a kép mindent elmond a módszerről...
Ilyen sügerek tömegével sorakoznak a törések és halrajok mentén.
Fogtam ugyan partszélben is sügereket, de az igazán szépeket mindig a mély vizekben, többnyire a törések mentén kellett keresni. Segítségemre volt ebben a radar (akarom mondani, szonár, ki, hogy szereti), amely nélkül az igazán halas részek megtalálása olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. A mély vízben talált halrajok környékén mindig ott egerésztek a sügik, rendkívül szórakoztató pecákban volt részem. 10-12-es vízben az UL már nem működik, meg ugyebár a fent részletezett okoknál fogva sincs igazán létjogosultsága. Pláne, hogy 10-12 méteres vízben még a nagyobb jigfejeimet is felül kellett súlyoznom, olyan 30 gramm környékén tudtam kényelmesen magam alá horgászni. Na, látjátok, hogy kell a benga bot….
A sekélyebb töréseken wobblerrel is foghatók.
Mély vízben sügérre horgászni talán a legjobb tesztje az érzékenységnek. A vízoszlop sok ingert elnyel, a halak pedig időnként kicsik, illetve finoman kapnak. Féltem, hogy a vastag, lakkozott, masszív blank ebben a szerepkörben nem fog jól teljesíteni, de félelmem alaptalannak bizonyult, a bot megugrotta a lécet! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem lehet összehasonlítani egy papírvékony falú egyrészes csúcsbottal, mert itt nyilván van különbség, de ötrészes (!) travel bothoz képest a kompromisszum váratlanul csekély.
A túra legkisebb hala is mélyről érkezett.
A sügerezés szexepiljét egyébként az adta, hogy a halrajok környékén nem csak sügerek, de bizony csukák is tartózkodtak, amelyek néha komoly meglepetést tudtak okozni. Nekem „csak” egy olyan jó 3-as példány csavarta le a sügeres csalit, ráadásul vízközt, amikor eszeveszett tempóban tekertem fel a csalit. Egy őserő rántotta víz alá a botom spiccét és egy rövid ám igen vehemens fárasztás után kamerába tarthattam az útonállót.
A heves harc meg sem kottyan a botnak.
Pedig ezek a csukák elképesztően vadak.
Zoli pont ugyanígy egerészte össze egyéni rekordját egy 117 cm-es példány képében, és még volt képe meg is zavarni a fotózás miatt. De így legalább lett képe… Aztán jó nagy képe! Na jó, ez nem igaz, de utána valahogy magabiztosabban húzta ki a hátát….:D
Jóképűvé varázsolom Zolit.
A bothoz köthető legkülönlegesebb fogásom azonban még csak most következik! Augusztus közepén kezdenek a tengerből a folyók forrásvidéke felé az atlanti lazacok, amelyek kisebb példányai ilyenkor már jó eséllyel horogra keríthetők. Nemcsak legyezve, de pergető módszerekkel is jól foghatók, egyetlen műhelytitka van: viszonylag mélyen, a halak orra elé kell horgászni, mindezt többnyire áramló, habzó, örvénylő vízben. Ennek a pecának a csalija a nehéz, de vékony anyagú kanál és a különböző gyorsan süllyedő fém csalik. Fel is szerelkeztünk ilyenekkel, mint azt a mellékelt ábra mutatja.
Lazacos fegyvereim
Ezeket is eszik a salmonidák
Lazacot ugyan nem fogtunk, ám a felgyorsuló vízben Máté cimborám egy gyönyörű sebespisztrángot zsákmányolt, amit igazából meg sem tudtam irigyelni, mert mélyen vezetett kis Lurefans tail spinneremet (melyet Demus Peti legyezőguru tanácsára sárga színben akasztottam a horgomra), valami megbirizgálta. bevágást követően valami izgága, de nem túl erős védekezéssel jelentkezett odalentről, majd egy gyönyörű kis ezüst testet tereltem szákba. Először nem is ismertem fel vendégemet, de ahogy kiemeltem, a nap megcsillant vitorlaszerű, vöröses színekben pompázó „szárnyán”. Nahát, egy pénzes pér!
Az első pér!
És a legszebb példány.
A módszer tovább erőltetve hamarosan intenzívebb kapást kaptam, majd az előző pér nagytestvére jelentkezett, az előzőhöz képest tekintélyt parancsoló méretben. Rutinos legyeseknek talán rutinfogás, számomra azonban a túra koronája volt ez az elképesztő színekben pompázó csodalény. Intenzív, rángatózó védekezése a botnak nem volt ellenfél, de nyilván nem is erre szántam, ez csak egy különlegesség, egy ínyencség horgász pályafutásomban.
Lazacos, péres pálya, ahol az átevezés is tartogatott izgalmakat.
Cuccokkal teli kajakkal nem lehet jó beborulni...
Az utazó botok sajátos szegmenst alkotnak a horgászcikk piacon, létezik egy kifejezetten elkötelezett rajongótáboruk is. Itthon masszívan tartja magát az a vélemény, hogy az igazán jó bot csak egyrészes lehet. Nos, e különbség létezik, de megnézem azokat, akik ezért kireptetnek akár többszáz euróért egy egyrészes botot külföldre ahelyett, hogy behajítsanak egy jó travel pálcát a bőröndbe. Márpedig ezért az előnyért úgy gondolom, érdemes beáldozni más szempontokat. A kompromisszum csekély.
Az utazáshoz tartozik természetesen a helyi ízek megismerése is!
Ebben a botban az számomra a legfőbb erősség, hogy az utazások végeztével is van helye a napi használatú felszerelések között. Karaktere erre alkalmassá teszi, kifejezetten jól használható süllős, csukás botnak tartom, sőt a klasszikus süllős jigeléshez is alkalmasnak. Elfér akár az kocsiajtó oldalzsebében, vagy a kalaptartón, akár ötletszerű, vagy rövid pecákhoz is bármikor elővehető. Ha nincs mód lecuccolni a teljes felszerelésünket, akár egy doboz csalival is bármikor pecára készen állhatunk. Tagadhatatlanul vonzó gondolat…..
Nézzétek csak! Vizslató szemek követik minden mozdulatom!
A Reiva márkaépítésének fontos mérföldköve ez a bot, mivel egy újabb komolyan vehető, minőségi eszközt tett le az asztalra. Várom a fejlesztőktől az igazi elit kategória megvalósítását is, mivel ott vannak a tervezőasztalon azok is, csak legyen rá fizetőképes kereslet. Én pedig talán egyszer majd barrakudákkal is tesztelhetek botot, bár ahogy elnézem, addig még lefolyik némi víz a lappföldi és hazai folyókon egyaránt.
E varázslatos pillanattal búcsúzom.
Utazzatok, kalandozzatok, pecázzatok, szerencsére van hozzá elérhető, minőségi társ is a Reiva Seahawk botok képében….
UPDATE!
Nos, a fenti sorokat még a nyár végén írtam, azonban a bot nálam maradt, így végül a süllőszezonban is módom volt kipróbálni. A nyári benyomások mit sem változtak, teljes mértékben igazolta az akkor kialakult képet. Ha süllőt nem is, de egy gyönyörű harcsát akasztottam vele, sajnos kívülről, így klasszikus trófeafotók a Tisza-tavi szabályok miatt nem készültek róla, a halat nem emeltük be a csónakba. A mintegy félórás fárasztás azonban csattanós válasz azoknak, akik kételkednek a bot képességeiben. A pálca meglehetősen durva terhelés alatt sem okozott csalódást, és pláne nem tört el! Azt hiszem, ennél jobb teszt már nem is létezik! Barrakudák? Trevallyk? Én ennek a botnak már mindent elhiszek….:)
Pokoli erő tépi a mélybe a zsinórt
Ő volt a tettes
