A kínai horgászipar talán legviccesebb része a márka- és típusnevek világa. Érthető, hiszen a kínai szavak átirata a célpiac számára nem cseng komfortosan, ezért gyakran valami fülbe ragadó angol nyelvű nevet próbálnak választani. Ebből néha mókás eredmények születnek, kedvencem a Megabass koppintásokat (is) készítő Makebass márka, amely a rendszerváltás környéki „lengyelpiacos” időszak homályába vesző Adsadi, meg Adios melegítők megmosolyogtató világát idézi. A Lurekiller elnevezés szintén meglehetős izzadságszagot áraszt, elképzelem, mit össze agyaltak egy ópiumpipa mellett a kínai cégvezetők, hogy hogy nevezzék el a márkájukat, hogy a nyugati ember is megértse. Ebből lett a „csaligyilkos” név, ami nem csak hogy erőteljes képzavar, de még hülyén is hangzik. 

Nem csak tengeren használom, a téli süllőzéseken is hű társam.

Ennek ellenére a márka meglehetősen figyelemre méltó, már nem ez az első találkozásom vele. A Lurekiller márkájú cuccok a kínai vonal kvázi elitligájába tartoznak, érezhetően céljuk a nyugati/orosz piacok meghódítása. A borzasztó márkanév mellé így kapta a mai cikk témájául választott orsó a „Saltist” nevet, ami egyrészt utal a tengeri (Salt=só) felhasználás lehetőségére, másrészt erősen asszociatív a Daiwa Saltiga modelljére, amely a nagynevű cég egyik zászlóshajója.

Egy szépen exponált gyári fotó a legjobb az ismerkedésre

De nem csak a név sejteti a nagy példaképeket, a külső jegyek is. Az orsó kívülről nagyrészt a Shimano Stella SW, vagyis sósvízi modell gátlástalan koppintása, legalábbis a dob. Ennyi elég is, a minőségi asszociáció már meg is van, a többi meg nem érdekes… Különbségek azért természetesen vannak, ám talán csak azért, hogy az esetlegesen jogi úton fellépő Shimano dolgát megnehezítsék. Bár megnézem azt a kínai bíróságot, ahol egy japán cég pert nyer egy szellemi alkotásokról szóló jogvitában. Ha belegondolunk ez cseppet sem jópofa, számos okból, de ennek fejtegetése meghaladja e cikk kereteit. A lényeg, hogy a piacra már tetemes költséggel bevezetett, ismert, bizonyított termék farvízén a koppintók bizony jól megélnek…

Hmm, ismerős formák, mintha láttunk volna már ilyet valahol...;) 

A beltartalom azonban kísértetiesen a Daiwa megoldásaira emlékeztet, mint ahogy a kínai orsók általam ismert túlnyomó többsége. Valószínű, hogy a Shimano-féle, drágább modellekben megtalálható wormshaftos mechanika gyártása drágább, így a kulisszás dobemelés használata gazdaságosabb. Nincs ezzel gond, évtizedes, jól bevált konstrukciók ezek. A különbség azonban az anyagválasztásban jelentkezik látványosan: míg a Saltiga belső világa túlnyomórészt bronzból (pontosabban réz, vas, mangán, nikkel ötvözetből) készül, addig a Saltist jelentős mennyiségű alumínium/spiáter öntvényt tartalmaz. (A perfekcionisták kedvéért jegyzem meg, hogy a Daiwa is orsógenerációról generációra variál az öntvények összetételén, de a tengeri modellekben közös, hogy valamiféle bronzötvözetből készülnek.). 

Csukázás alkonyfénynél

Már most hallom a felháborodást, hogy a Saltigával hasonlítom össze a Saltistot, de hát a név hasonlósága miatt bizony adja magát a dolog. Azért azt le kell szögezni, hogy nem véletlen, hogy a 10, de inkább 15-szörös árkülönbség mellett más technikai színvonalú a beltartalom, nyilván sok pénzért lehet is kompromisszummentes minőséget gyártani. Egy ilyen orsó valódi tesztjét egy igazi hardcore tengeri peca jelentené, hatalmas, erőtől duzzadó tonhalakkal, aranymakrélákkal, ott mutatkozna meg, hogy az anyagválasztás mennyiben jelent előnyt a márkásabb orsó javára. Az én tesztem csak a Balti tenger lagúnáira korlátozódott, ahol a sósvízi viselkedés jól megfigyelhető, de egy 4-5 kilós csuka azért nem jelent ellenfelet… 

A nagy csalik is komoly igénybevételt jelentenek.

A belső szerkezet amúgy erős, vaskos alkatrészekből van, ezzel nincs gond. A főtengely természetesen acél, a tengelyfogaskerék sárgaréz, a tányérkerék és a kulissza spiáter öntvénynek (cink-ötvözet) tűnik. Bár ez utóbbi nem a tartósság bajnoka, egészen meglepő, milyen nagy nevek is használják. Az egyes ötvözőanyagok már alapvetően meg tudják változtatni az ötvözetek tulajdonságait. Nem vonnék le tehát az anyaghasználatból messzemenő következtetést, abban biztos vagyok, hogy egy 65 dolláros orsóba nem raktak csúcsminőségű ötvözetet, de ma már nem engedhetik meg azt a luxust Kínában sem, hogy az orsó pár peca alatt szétessen. És mint látható, ez az orsó sem esett szét, sőt kimondottan szépen muzsikál. Szóval tudják, hogy mivel lehet spórolni úgy, hogy ne menjen túlságosan a minőség rovására. 

Szépen látszanak a különböző anyagok.

Azért a masszív fém orsók hívei igencsak csettinthetnek elégedettségükben. Az orsó nagyon össze van rakva, kézbe véve nagyon „egyben van”, abszolút nyújtja a legmárkásabb versenytársakhoz hasonló minőségérzetet. Az első tekeréseknél is ez a benyomás, lényegében úgy fut, mint a „nagyok”, az enyém legalábbis nem produkált sem lötyögést, sem kotyogást. A rengeteg fém a súlyon is érzékelhető, az orsó 340 gramm, ami nem kevés, de nem is kirívó egy 4000-es, full fém orsó esetében. Azért az egy érdekes megoldás, hogy a fékcsillag – ami ugyebár semmilyen terhelést nem visel – érzésre is jó nehéz, teljesen feleslegesen. Parasztvakítás? Sanszos…. Ki ne hümmögne elismerően, egy jó nehéz, masszív orsót megfogva, hogy „Hmmmm, ebben aztán van anyag!”

Itt is jelen van az önvágó csavar, aminek műanyag ház esetén akár még el is tudom fogadni a létjogosultságát (vagyis, hogy hely hiányában a szélesebb „vágómenetek” erősebb tartást adnak), de fém ház esetén már inkább spórolásszagú a dolog. Az pedig már egyértelműen a spórolást szolgálja, hogy az amúgy technikailag igényesen kivitelezett, a kulissza szép járásáért felelős csapágy rá van préselve a kulissza anyagára, így annak cseréje roncsolás nélkül lehetetlen (ld. a fenti képen).

Mert bizony egy tengeri orsónál könnyen előfordul, hogy víz jut a beltérbe és elkezdi „megenni” a mechanikát. Különösen érzékenyek erre a csapágyak, amelyeknél a golyók és a golyókosár többnyire nem rozsdamentes anyagból van, így a korróziónak hatványozottan ki vannak téve. Becsületére legyen mondva a gyártónak, az orsóban megtalált összes csapágy zárt, azaz műanyag záróelemmel védett a bejutó szennyeződés és tengervíz ellen. Ezt leszámítva az orsó nem különösebben van leszigetelve (mint pl. a már említett Spinfisher, ami a legtöbb illesztésénél gumírozva van.), de az illesztések meglehetősen precízek, így merek reménykedni abban, hogy nem közlekedik benne a víz… Legalábbis erre utaló jel az orsóban nem volt, pedig kapott vizet rendesen! 

A fotó az első szétszedés alkalmával készült. Jól látszik, hogy nincs benne sem fémiszap, sem sóra utaló jel. A fogaskerék mögötti fehéres szín csak becsillanás.

A hajtókar tengelye és betekerős rendszere teljesen Daiwa megoldás, precíz, kotyogásmentes. Maga a hajtókar hatalmas, hosszú, a végén található marokra fogható gomb masszív és szintén nem kotyog. Sokan nem szeretik ezt a megoldást, mert egyrészt plusz súly, másrészt furcsa a megszokott hajtókarok fényében, azonban én kifejezetten megszerettem. Nagy előnye a masszív fogás mellett, hogy egy végighorgászott nap után már csökken a figyelem, a (többnyire) balkezes hajtókar-visszahajtás után bamba aggyal is könnyen megtalálja a kéz a hajtókargombot, szinte beleakad. Éjszakai pecánál is előny ez. Hátrány télen, hiszen a fém hideg, de amikorra ez kellemetlenné válna, már úgyis kesztyűt húzunk…

A fék ebben az orsóban is szépen működik, sosem volt vele gondom. A Tsuri FS1000 egyszerű filclemezéhez képest itt 3 rétegű karbon féklamella-rendszer van, ami a legkomolyabb orsókhoz méltó megoldás. Ellensége a homok, az éles kvarcszemcsét secperc alatt „felszeletelik” a karbont, így a homokban panírozás ennek az orsónak különösen nem tesz jót… A felkapókar érdemel még említést, ami egy az egyben a Ryobikról ismert jó vastag, üreges megoldás. A csésze jól kiegyensúlyozott, nem ráz, vagy vibrál, mindössze a súlyos felkapókar-gomb miatt van némi súlypont billegés. Ezt azért szokni kell azoknak, akik habkönnyű orsókkal pergetnek, engem nem zavart. 

Erős tengely és Ryobi-klón felkapókar

Nagy pirospont, hogy egy teljes értékű fém pótdob jár az orsóhoz, illetve egy nagyon igényes, vastag anyagú neoprén tokot is kapunk, ami szállításhoz és a botra szerelt orsó védelmére is alkalmas. Külön szót érdemel, hogy a tokon belül külön zsebe van a hajtókarnak, elkerülendő a karcolódást, összekoccanást. Fura, de érthető ez a nagy spórolás fényében is: jelentősen emeli a minőségérzetet és a szubjektív elégedettséget.

 Meg a „Japan” felirat, de ez inkább a humoromra volt jó hatással. Én legalábbis elnevettem magam. Ráadásul az Alin is „Japan made” és „Made in Japan” címkékkel fut, ami viszont már nem nevetséges, hanem bosszantó… Bár végülis a technológia egy részét minden bizonnyal ott találták ki…

Az orsóval az itthoni süllőzések, csukázások mellett eddig 22 napot horgásztam tengeren. Kajakkal jártuk a svédországi szigetvilág lagúnáit, illetve a Bodden öbleit. Ennél a pecánál a felszerelés gazdagon kapja a sót, nem csak használat közben, de a bottartóba helyezett bot is bőven kapja a permetet. Ez aztán beszivárog a legapróbb résbe is, ott a só kikristályosodik és részben kémiai úton, részbe a sókristályok súroló hatásával borzalmas rombolást végez. Ezért az orsót minden este alaposan meghempergettem édesvízben, hogy elejét vegyem a korróziónak. Szükség is volt erre, mert néhány egyéb fémalkatrészem igencsak megsínylette a kalandot. 

Szigetelt csapágy

Ami feltűnt, hogy az orsóban nagyon komoly erő van. Kimondottan nagy csalikkal horgásztam, esetenként 80-100 grammos gumihalakkal, nagy spinnerbaitekkel, wobblerekkel. Soha nem éreztem azt, hogy a nagy ellenállású csaliknál az orsó erőlködne, kínlódna. Erről még csak nem is az áttétel tehet, mivel az 5,2:1-es áttét nem mondható lassúnak. A szerkezet szépen teszi a dolgát, funkciójában, minőségérzetében is hibátlan, bár így 2 év elteltével már érződik, hogy használva volt. Egy picit már van morgása, de ahogy fent leírtam, kőkeményen gyepáltam. Rá fog férni már egy alapos nagyszervíz. 

Amivel nem tudok megbarátkozni, az a borzalmas arany szín, ami a legrosszabb fukszos igénytelenséget idézi. Persze ez sem kínai találmány: a már emlegetett Stella SW és Penn Spinfisher is ezt a színt viseli. De gustibus non est disputandum, mondá a művelt római polgár, amit a magyar népnyelv úgy fordít: ízlések és pofonok…;) 

Ez bizony egy kitűnő nehézpergető orsó.

Amikor a Tesztpeca projekt elindult, magam sem gondoltam, milyen nehéz dolgom lesz időnként. Botot tesztelni nem nehéz, pár peca alatt megmutatja mit tud. Egy orsóról megbízható benyomást szerezni azonban hosszabb idő alatt lehet, kell egy bizonyos „futásteljesítmény” az érdemi kritikához. Sokszor homályosítja a látásunkat az, ha valamilyen felszereléssel jókat pecázunk, hiszen amihez élmények fűznek, azokat a tárgyakat hajlamosak vagyunk szeretni. Nincs ebben semmi baj, az én feladatom azonban nem ez. Egy kritikus kritizáljon! A kritika tárgya pedig nem automatikusan hiba, csupán tény, esetleg indokolt vélemény…. 

Jogos a vigyor. :)

Ki merem mondani, hogy ezt az orsót én bizony szeretem. Szeretem, hogy nem kellett egy vagyont költenem sósvízálló orsóra, szeretem, hogy nem hagyott cserben a tengeri környezetben sem. Szeretem, hogy a maga módján szép, dizájnos (csak az az arany…. jajj…), szeretem, hogy nincs vele gondom, peca közben nem jut eszembe, hogy kotyog, morog. Szeretem, mert nem rettegek attól, hogy ha megeszi a só, akkor egy használt autó árát költhetem újra tengeri orsóra. Vagyis minden adott ahhoz, hogy rengeteg kellemes élmény fűzzön hozzá. Az átlaghorgásznak ez pont elég is, a beltartalmon való évődés meg legyen a hozzám hasonló kötekedők szórakozása.