Amikor Tamás barátomban felmerült a kanadai tokhalhorgászat ötlete, akkor rögtön elszabadult a fantáziánk, hogy mit lehet még megnézni, ha már a fél világot átrepüljük. Az ötletviharból végül „természetesen” a legdurvább forgatókönyv valósult meg, ennek krónikáját az elmúlt hetekben négy részben (linkek a cikk végén, érdemes kattintani!) meséltem el. De mivel minden koktél legjobb része a koktélcseresznye, most ez is felkerül a kompozíció tetejére: fogadjátok szeretettel életünk kalandjának tulajdonképpeni lényegét, a nagy fehér tokhalakat.
Ezért jöttünk!
A tokhalak egy nagy és népes rendszertani csoportot alkotnak, több mint 20 fajuk ismeretes és az északi félteke legtöbb édesvizében (folyóvizében) megtalálhatók. Nálunk élő „alaptípusa” a kecsege, de mindenki hallott már a legendák Leviathánjáról, a vizáról, amely a régmúltban a Dunában is őshonos volt, de a Vaskapu erőmű megépítése elvágta a természetes életterüktől őket. No meg nyilván nem tett jót nekik a Duna szabályozása, szennyezése, hajózása sem, minden esetre tényként kezelhetjük, hogy néhány kósza és kérdőjeles eredményű visszatelepítési kísérlettől eltekintve vízrendszerünkben ma már nem található.
A csodálatos Fraser folyó és Brit-Columbia hegyei
Nem így a hatalmas Fraser folyóban, amely a kanadai Sziklás hegységben lehulló bőséges csapadékot szállítja a Csendes Óceánba, szabályozva lényegében nincs, erőművek sem találhatók rajta és adott a rendkívül bőséges táplálék, a minden évben szaporodni felúszó, majd ezt követően elpusztuló lazacpopuláció. Ilyenkor ezek a hatalmas halak maguk is a lazaccsapatok nyomában úsznak és kiölthető porcos, csőszerű szájukkal porszívózzák fel a proteinben gazdag haltetemeket. Ahogy mondják, nekik csak megszületni nehéz, az évi lazacívás kiapadhatatlan táplálékforrást biztosít, nem csoda tehát, hogy hatalmas, akár 4-500 kilós testméretet is elérhetnek, ezek a példányok pedig akár százéves életkort is megérhetnek. Sajnos ezek ma már ritkák, végülis egy 100 kilót meghaladó egyed ma már trófeaértékű, de a kitartó és szerencsés pecások ezt azért felül tudják szárnyalni jelentősen.
A Fraser egy Duna méretű folyó, csak sokkal gyorsabb
Minden esetre a Kanadában felismerték annak igazságát (ami valahogy a hazai horgásztársadalomnak sehogy sem akar átmenni), hogy minden víz kirabolható és minden populáció tönkre tehető. A halállomány csak bizonyos mértékig tud reprodukálódni, és ha csökkenő pályára áll, az utána nehezen visszafordítható. A Yellowstone Nemzeti Parkban mindössze egy 300 fős bölényállományt szaporítottak vissza, pár évtized elég volt ahhoz az 1800-as évek végén, hogy a sok tízmilliós bölénycsordákat az ember szinte nullára redukálja. A tokoknál szerencsére felébredtek és a védelem a teljes halelviteli tilalmat, a módszerek szigorú korlátozását, sőt a fotózáshoz való kiemelés tilalmát is jelenti. Ajánlom ezt átgondolni mindazok számára, akik panaszkodnak az évről élvre kevesebb hal miatt, majd boldogan vágják be a szatyorba mindazt, ami a spiccgyűrűn megakad….
Változatos időjárási körülmények között pecáztunk.
Még jégesőben is volt részünk
Mindez azt jelenti, hogy a Fraser folyón nem az a kérdés, hogy fogsz-e halat, hanem az, hogy mekkorát. Persze ez csak első látásra tűnik egyszerűnek, mert infrastruktúra nélkül ez sem olyan egyszerű. Itthon nem vagyok a gájdolt peca barátja (bár megértem a létjogosultságát), azonban a Fraseren eszközpark és vezető nélkül aligha teremne sok babér. Ezért aztán egy Kanadában élő magyar pecás, File „Bogaras Pityu” István gondjaira bíztuk magunkat, aki rendelkezik mindazzal, ami az eredményes tokhalhorgászatot lehetővé teszi. Ennek kulcseleme a gyors helyváltoztatást lehetővé tevő, vízsugaras elven működő jetboat, ami a sokszor igen sekély, vagy víz alatti sziklákkal gazdagon megszórt Fraseren a legbiztonságosabb közlekedési módszer, ugyanis nincs leüthető csigája. Cserében jó „szomjas”, akár 40-50 liter benzint is megihat óránként. Az esetek nagy részében erre azonban nincs szükség, mert a 60-70 km/órás csúcssebességgel elég hamar oda lehet érni a horgászhelyekre.
Pisti és a "vas".
A másik szükséges elem a horgászfelszerelés, ugyanis a tokok mérete, a folyó gyorsasága és a módszerek olyan botokat és orsókat igényelnek, amelyek idehaza értelmezhetetlenek. Szó szerint több kilós dobósúlyú botok, 70-es fonott zsinór és zsinórvezető nélküli, hatalmas dobkapacitású multiorsók kellek a több méteres, több mázsás halak megfogásához, amelyek a gyors folyóhoz és óceáni áramlatokhoz szokott izomzatukkal elképesztő erővel védekeznek. A tokok, ugyanúgy, mint a lazacok, az életük egy részét az óceánban töltik így a képességeik a tengeri halakéval vetekednek. A magyar vizekben elképzelhetetlen egy 10 kiló feletti hal kiugrása a vízből, itt meg a több mázsás példányok is a levegőbe vetik magukat a küzdelem hevében. Akár többször is. Félelmetes és egyben fantasztikus ez az ősi, nyers erő.
Brutális, elpusztíthatatlan üvegbotok és hatalmas tengeri multiorsók.
A szerelék pofonegyszerű, de a legkisebb hiba is megbosszulja magát.
Ősi, hiszen a tokfélék családja mintegy 200 millió éves, látták kifejlődni, majd kihalni a dinoszauruszokat és még mindig itt vannak. Igazi „élő kövületek”, amelyek testfelépítése is sokkal primitívebb, a törzsfejlődés egyik korábbi szakaszát tükröző, mint az ún. csontos halaké. A tokok gerince ugyanis porcos, amelyet a külső vértek, páncélok egészítenek ki. A valódi porcoshalak a cápák és a ráják, a tokfélék ezek és a valódi csontoshalak között helyezkednek el. Akit érdekel mélyebben, az a „porcos-vérteshalak” címszóra keressen rá a Wikipédián. A fehér tokok külső vértezete nem olyan látványos, főleg az idősebbeké, amelyeken a kis csontpáncélok és csonttarajok megkopnak, elsimulnak. A fiatalok olyanok, mint egy kisebb sárkány: szúrnak, vágnak.
Az éles vértezet pillanatok alatt beirdalja az óvatlan horgász kezét.
A fehér tokok ragadozók a szó azon értelmében, hogy halakkal táplálkoznak, de ennek jó része inkább dög, illetve a lazacok által lerakott ikra. Az ívási szezonon kívül nyilván mindent felporszívóznak amit érnek, ahogy pl. a mi harcsánk is: kagylót, dögöt, férget, csigát, patkányt és kiskutyát (copyright Varga Vili) is esznek. Szájuk ennek megfelelően olyan, mint egy hatalmas porszívó, messzire kinyújtható ormány, amivel a hegyes orruk által felkavart aljzaton szívogatják a táplálékot, bár Pisti elmondása szerint aktívan is vadásznak, ezek a hatalmas testű lények képesek vízközt is elkapni a táplálékhalakat, de bizonyos halfajok esetén a mi küszívásunkhoz hasonló szituációban még felszíni rablás sem elképzelhetetlen. Micsoda látvány lehet egy többmázsás példány akciója…. Döbbenetes, de a hártyásnak és sérülékenynek tűnő szájukban a megakadt horog olyan stabilan tart, hogy egyetlen halunk sem akadt le fárasztás közben és hiába ugrálnak a mázsás halak szaltókat, a horog ütötte sem tágul ki. Szinte hihetetlen.
A mágus és a varázsszer
A boszorkánykonyha titkai.
Tipikus magyar életérzés. Babgulyás a tejfölösdobozban. LOOOOL
Csalink az esetek nagy részében valamilyen lazacrész volt. A legjobb a belsőséget is magába foglaló cafrangos, szagos darab, amelynek aromái messziről is a horoghoz csalják a halakat. A mérettel nem kell óvatoskodni, egy pártíz kilós hal is beszippant egy fél lazacot gond nélkül. A csalik közül azonban kiemelkedik az ikra, amely mágikus hatást gyakorol az amúgyis falánk halakra. Fogadásokat kötöttünk, hogy az ikrával csalizott horog mennyi idő alatt ad kapást, a rekord 38 másodperc volt.
Ennek tényleg mágikus hatása van.
Első napunkat csalifogással kezdtük. Október elején már csúcson pörög a lazacvonulást, ezen belül az egyes fajok némileg eltérő időben érkeznek. A folyó már tele volt chum lazacokkal, ezeket a helyiek kevésbé becsülik, szemben a coho lazaccal, amelyek gasztronómiai értéke magas, így a megfogásukkal két legyet is üthetünk egy csapásra. Az óceánból frissen érkező Cohok a tiszta vizű mellékfolyók torkolatánál gyülekeznek, itt lehet őket elcsípni, ami nem is olyan könnyű, de erről egy következő cikkben fogok beszélni. Minden esetre meg tudtuk fogni csalihalainkat és a délutánt már a tokoknak szentelhettük. Ahogy minden más hal, a tokok is az oxigén- és táplálékdús vizeket keresik, ahol a lehető legkevesebb energiával lébecolhatnak két evés között. Azt hiszem, saját kútfőből ezeket a helyeket nehezen találtuk volna meg, ellenben Pisti az évtizedes rutinjával magabiztosan mozgott. Elfoglaltuk pozíciónkat és urasan néztük, ahogy mesterünk tűzrőlpattant rutinossággal élesíti a felszereléseket és készít elő nekünk mindent a pecához. Furcsa volt nekem ez a kiszolgálás, nem vagyok hozzászokva, de beláttam, hogy hozzátenni úgysem tudok, maximum kotnyeleskedni, így visszavonultam. Pisti később sem engedett minket túlzottan önállóskodni, szigorú apukaként gardírozta két „kölykét”, cserébe elhalmozott minket az élmények eddig ismeretlen intenzitásával.
Nincs kecmec, itt igazi munka a peca Már csak azért is, mert Tamás olyan unott arccal nézi a küzdelmemet, mint egy átlagos magyar útépítésen a többi melós az egyetlen lapátoló szerencsétlent...:)
Mindenkinek ilyen "munkát" kívánok.
Tamás munkáját dicséri a videó.
Első napunkon Tamás rögtön egy 7 láb feletti (2m+) hallal nyitott, amelyet én megfejeltem egy 8,1 lábas (247 cm) példánnyal, ez végül a túra legnagyobb hala lett. A kapás általában elég vehemens, néha a 800-1000 grammos (!) ólommal szerelt szereléken meg is akasztják magukat, de azért be kell vágni. Ami az akasztást követi, az azonban gyökeresen különbözik attól, amit eddig valaha is tapasztaltam. Olyan erők szabadulnak el, amit nem lehet kontrollálni, irányítani semmilyen szinten. A hal az első ijedtségében letép 40-50 méter zsinórt, vagy akár többet is, majd a mélyből a felszínre tör és felugrik. Mindegyik! Alig volt olyan halunk, ami nem ugrott, de több is volt, ami többször is. Elképesztően látványos, ahogy ezek a mázsás testek minden erejüket beleadva tombolnak, rázzák a fejüket. Mindent bevetnek a szabadulás érdekében. A horog szerencsére stabilan tart a porcos szájban.
Nemcsak a kiugrás, de a dupla fárasztás nem volt ritka.
Azt hiszem, ez a kép mindent elárul a fárasztás dinamikájáról.
Mindent beleadva tombolnak.
Néhány víz alatti felvétel.
A fárasztás első percei arról szólnak, hogy a hal ne tépje ki a kezünkből a botot és ne borítson le a lábunkról. A bot végét ágyékba kell támasztani, szerencsés esetben van kéznél fárasztó öv, amivel elkerülhetők az ágyéktáji sajgó kék foltok. Komolyan, mint egy szadomazo parti (hehe). Mérettől függően 5-10 percig közünk nincs a halhoz, majd kezdődhet egy lassú, keserve zsinórvisszanyerési folyamat, amelyet több, egyre rövidülő kitörés tarkít. A vége rendszerint a horgász győzelme, de valahogy sosem tudtam ezekre a fenséges lényekre legyőzöttként gondolni. Megindító, amikor a homokon ott pihen mellettem egy dinoszauruszoknál is öregebb faj képviselője, az evolúció egyik legsikeresebb életformája. Az emberiségnek már a nyoma is elvész, mikor ők még mindig itt lesznek, kivéve, ha a civilizációnk kihunyta nem egy minden életet kipusztító globális Armageddon lesz….
Az elégedett vásárló
Egyik a másik után...
Egy kis hatásvadász beállítás is belefér, de egy átlag bojlis fotótól még messze vagyunk :D
A halak egyébként kizárólag így fotózhatók: homokra fektetve és a fejük sem emelhető ki a vízből. Nem lehet őket ölbe venni, mert a porcos vázuk miatt különösen sérülékenyek. Az öt láb alatti halaknál szigorúan halbölcső felett engedélyezett a fotózás, Pisti nekünk mindössze egyetlen esetben engedélyezte ezt az egyik legkisebb halunk esetében. Nézzétek csak meg a fotót: ténylegez volt tényleg az egyik legkisebb halunk.
Az egyik legkisebb halunk.
Mi igazán kapitális halba nem futottunk bele, de őszintén szólva nem is volt ez számunkra kulcskérdés. Élményekkel csordultig telve érkeztünk meg Pistihez és tulajdonképpen kipihentük az addigi rohanást. Nem volt bennünk sem teljesítménykényszer, sem egzaltált izgalom, pusztán csak élvezni akartuk a pecát. Pisti erről gondoskodott is, mert többször is visszatértünk olyan pályára, ahol jellemzően a kisebb halak tartózkodnak nagyobb egyedszámban, illetve a tiszta víznek hála meglehetősen szép, fotogén példányok vannak. A Fraser opálos vizében élő halak fakóbbak, míg a tiszta mellékfolyókban élők jellemzően tarkábbak. Egy ötórás etapban 36 db tokot fogni (ebből nyolcszor duplázni) önmagában is életre szóló élmény, nem véletlen, hogy konkrétan könyörögtünk Pistinek, hogy zárjuk le a napot egy lazacozással. Pisti csak legyintett, hogy micsoda puhányok vagyunk, de aztán beadta a derekát… de ez egy másik történet….
Csapatmunka
Jó mulatság, férfimunka volt.
A videós krónika utolsó része.
A tokpeca semmilyen értelemben nem kis falat: sem anyagilag, sem a megvalósítás egyéb erőforrásai tekintetében, de ezzel együtt is, talán életemben nem nagyon költöttem még el ennél jobban pénzt. Most, hónapokkal utána is bizsergető élmény felidézni az izomsajdító fárasztásokat, a nyers erő küzdelmét, de legalább ennyire a fantasztikus tájat, az alig háborított természetet.
Tamás Big one-ja
Így neveld a sárkányodat!
Gondoljatok bele, mi pénz egy csónak puszta fenntartása is kikötőbérlettel, szervízeléssel, karbantartással…. nekem nincs csónakom, ellenben megvalósult egy ilyen álom. Mindez döntés kérdése, én ezt a döntést hoztam. Pisti meg egyszerre jóságos apuka, szigorú katonatiszt, bolondozó mókamester, kíméletlen tréner, de soha nem téveszt fókuszt: hogy te, kedves Olvasó, megfogd életed halát. Köszönjük Pisti, köszönjük Fraser, köszönjük Kanada!
Aki tudja, az tudja, de ez a kép mindent elmond....;)
Az "előjáték" is megér egy kis olvasgatást, kattintasatok!
New-yorki kalandunk itt érhető el.
Sivatagi utazásunk krónikáját itt találod.
A színes hegyi ősz itt varázsol el.
Kanada egyedi természeti látnivalóiról pedig itt olvashatsz.