Ha már a Kedves Olvasó unja a sok pecamentes tartalmat, akkor örömhírem van, ez az utolsó haltalan cikk…. (és itt el is vesztettem néhány embert...) De hát a csavargásunk utolsó szakaszában is annyi csodát láttunk, amire mégis érdemes pár szót vesztegetni. Maradj velem, kedves Olvasó, nem bánod meg!
Az Egyesült Államok kevésbé ismert, de annál szebb nemzeti parkja az Olympic, amely közvetlenül az óceánparton emelkedő 2000 méternél magasabb csúcsok és gerincek sűrű szövedéke. Bár a méret nem tűnik soknak, de mégis közvetlenül a parton magasodnak, amely miatt meglehetősen drámai hatást kelt a hegycsoport, talán éppen ezért emlékeztette az 1592-ben erre hajózó Juan de Fuca-t a görög istenek lakhelyére, az Olymposzra. Ormain szinte mindig felhők trónolnak, mintha maga Zeusz költözött volna át udvartartásával az Észak-amerikai kontinensre. Az Észak-Csendes óceáni áramlat folyamatosan szállítja ide a sarkköri óceán hideg vizét és annak ellenére, hogy nagyjából Magyarországgal megegyező szélességi körön fekszik, hatvannál is több gleccser kanyarog a völgyek felé. Azazhogy kanyargott régen, ma már ezek csak összezsugorodott formájukban léteznek, de még léteznek. Vizük csipkés gerincek között mély völgyekben csörgedezik az óceán felé, ahonnan az érkező hideg és nedves légáramlatok és a belőlük hulló évei 5000 mm (!) csapadék egészen egyedi, hihetetlenül nedves mikroklímát teremtett.
Forgalmi dugó az erdő mélyén
Az erdő fejedelme
Ennek köszönhető a valószínűtlenül dús vegetáció. Olyan, mintha egyenesen a Jurassic Park díszletei közé csöppentünk volna, a süppedős mohaszőnyeg, a hatalmas páfrányok és a méteres mohaszakállak valószínűtlen, időn túli hangulatot kölcsönöznek a helynek. Ahogy a hajnali derengésben egyre beljebb hatoltunk a hegyek közé, az út melletti fák olyanok voltak, mintha Tolkien entjei, faemberei elevenedtek volna meg és intenének felénk mohafátylas kezeikkel. A félhomályban egyszer csak egy egész szavascsordába botlottunk, amelyek velünk mit sem törődve legelték az út menti füvet, egészen közelről hagyva fotózni magukat. Varázslatos pillanat volt, ahogy a háborítatlan természet megmutatta egy kicsit magát, a fenséges állatok gyűrűjében valami mennyei békét éltünk át.
Ősöreg fák zuzmópalástos karjukkal intenek felénk.
Mintha a Jurassic park díszletei között járnánk.
Néha körülnéztem, nem követ-e egy velociraptor.
Az esőerdőben valószínűtlenül mély csend honolt, a vastag tőzeges talajon szinte hangtalanok voltak a lépteink. Az áhítatot egy jó darabig nem zavarta senki, hála a korai időpontnak. Wass Albert írja a Funtineli boszorkányban, hogy „a csend hálót szőtt a fák között”. Ez is valami hasonló volt, de nem a havasi fenyőerdők gyantaillatú, didergős csendje, hanem valami mély, buja, nedves, fojtós, mégis hívogató, intim némaság. Ami beszippantott és nem eresztett. Tamáson valami egészen szokatlan elfogódottságot, megilletődöttséget láttam, napokig emlegette, hogy milyen hatást tett rá ez a hely. Páratlan élmény volt.
Az erdő katedrálisa
Az oltár
Ez a fa pedig egy szertartást végző , kissé zilált papra emlékeztetett
Szemünket nem csak magasra emeltük, hanem az orrunk előtt is találtunk apró csodákat.
Hihetetlen, mennyire nem féltek tőlünk ezek az állatok....
Napunk hátralévő része a Seattle-be ralizással telt, rendesen oda kellett tenni magunkat, hogy a kanyargós hegyi utakon még értelmezhető időben odaérjünk az Olympic Nemzeti Park egyik ikonikus kilátóhelyére, a Hurricane Ridge-re, amely bepillantást engedett a hegyvilág belsejébe, de a tenger felé tekintve már Kanadába is átkacsintottunk. A Hurricane Ridge a lusták kirándulóhelye, a parkolóból konkrétan ki sem kell mozdulni a látványhoz, elég erre és arra kattintgatni és máris kész vannak az Instán flexelős fotók. Mi azért tettünk egy rövid túrát, de idő szűkében lévén kénytelenek voltunk az amúgy fantaszikus látványt hamar elengedni. Utunk innen már a grunge szívcsakrájába, Curt Cobain városába, Seattle-be vezetett.
Az Olympic Nemzeti Park hegyei
Messze túl a párás távolságon, már Kanada
Seattle nemcsak a zenéről, de számos más dologról is híres, pl. a Boeing repülőgépgyárról (amely nemrég elköltözött), az Amazonról (Jeff Bezos szintén a napsütötte Floridába rendezkedett át), vagy a Starbucksról, ezeknek a nevét mindenki ismeri. Jól látszik, hogy pörög a gazdaság, a belvárosban komoly felhőkarcoló-negyed épült, a parton pedig elegáns éttermek sora hirdeti a jólét örömeit. Sok időnk erre nem volt, mert leadtuk a kilenc napig hű társ autónkat és rohantunk a helyi Chinatownba, ahol lepukkant és kényelmetlen hostelünkben elfogyasztottuk a helyi ázsiai áruházban vásárolt, tengeri herkentyűkből, algából és más furcsaságokból álló vacsoránkat. Seattleben szembeötlő volt az erős ázsiai kulturális hatás, amely részben a Csendes-óceáni partvidék erős, évszázados ázsiai keresekedelmi-gazdasági kapcsolatait is tükrözi, másrészt a környéken őshonos indián törzsek behatását, akik ugyebár az ázsiai rasszhoz tartoznak. A kevert rasszú népességben mindig látni különleges arcokat, Seattleben is sok finom arcélű, magas, amolyan Pocahontas-Mulan-szerű, kimondottan szép nőt láttam, ami tagadhatatlanul hozzátett a város nyújtotta élményanyaghoz.
Seattle belvárosa
A parti dokkok mögött felhőkarcolók emelkednek.
Hajnalban bőröndjeinkkel a helyi vidéki buszpályaudvar kissé videójáték-szerű betondzsungelében buszra szállva Kanada felé vettük az irányt. A Vancouverig tartó háromórás buszút különösebb izgalmat nem tartogatott, legfeljebb a marcona határőr érdeklődött kissé hosszabban arról, hogy mégis mi célunk a hazájában, de sikeresen győztük meg arról, hogy nem vagyunk sem drogfutárok, sem illegális munkavállalók, csak a messzi Európából érkező turisták.
Éjszakai Seattle
Seattle skyline
Vancouver pazar napsütéssel és színes vénasszonyok nyarával köszöntött bennünket, a pályaudvarról némi kreativitást is bevetve és az amerikai polgárok számunkra szokatlannak ható segítőkészségét kiaknázva robogtunk egyenesen a kikötőbe. Ugyanis volt 40 percünk a bálnanéző hajó indulásáig, a taxikra pedig konkrétan tömött sorban várakoztak az emberek. Kiálltam hát eléjük és érzékeltetvén helyzetünk drámai voltát, megkértem őket, hogy engedjenek bennünket a sor elejére. Az emberek kedvesen bólogattak és senkinek nem volt ellenvetése. Kanada így pontosan olyan kultúrországként mutatkozott be, amilyennek vártam.
Vancouver hatalmas modern város.
Háttérben a 3.288 m magas Mount Baker, a Cascade vulkáni gerinc egyik aktív tagja.
A hajó eléréséhez kellett az indiai taxisofőr (itt minden taxisofőr indiai) kreativitása is, majd az indulás előtt percekkel beestünk a hajóállomásra, ahol hajóra is pattantunk. Ezt a kalandot máskor mesélem el, mert szétfeszítené e cikk kereteit, de annyit mondhatok, érdemes lesz azt is olvasni, mert természetes közegükben megfigyelni a hosszúszárnyú bálnákat, elképesztő élmény.
Vancouver a kikötő felől.
Tiszta Marina Part :)
A Granville Marketen kipipáltam egy tételt a gasztronómiai bakancslistámon: a homárt. Nem volt valami nagy szám, cserébe arcpirítóan drága...
Szerencsére meg tudtam vigasztalni magamat egy kis "hazaival"
A bálnales végeztével egy igazi úszó szappantartóban imbolyogtunk a kikötőből a városközpontba, ami önmagában nagyon aranyos kis színfoltja volt utunknak. Vancouver belvárosa, különösen a Granville-sziget környéke még őriz egy leheletnyit a kolonizáció korszakának hangulatából, de a parton már ultramodern felhőkarcolók és komplett futurisztikus városnegyedek magasodnak. A városnak láthatóan óriási fellendülést hozott a 2010 évi téli olimpiai játékok megrendezése, az egész hely nagyon rendben van. Kissé ugyan steril, de szerencsére az egykori városközpont (Gastown) felé haladva azért megjelent a kissé New Yorkot idéző robusztus, itt-ott art deco elemeket is mutató XX századi stílus. Hostelünk az ilyen helyektől már megszokottan lepukkant, ám mégis meglehetősen hangulatos volt ropogó falépcsőjével, kormos tűzfalakra néző licthofjaival és a léptek alatt dübbenő kopott fapadlójával. Szállásunk egy kocsma felett trónolt és hordozta a kozmopolitizmus és a multikulturalizmus minden szerethető vonását. Szívesen merülök el az ilyen közegben, szeretem megfigyelni a nagyon sokféle embert, beszédbe elegyedni velük, meghallgatni a történetük néhány foszlányát és rádöbbenni, hogy az egész Föld micsoda kis falu…
Úszó szappantartónk
A szappantartó belülről. Felhívnám a figyelmet az indián kapitány arcvonásaira
Egymás érik a modern negyedek.
Az olimpiai létesítmények markáns elemei a város látképének.
Itt is megtalálhatók azonban az háború előtti brutalista építészet mementói is. Én szeretem ezt a hangulatot.
Ez volt talán a leghangulatosabb hostelünk.
Másnap nyakunkba vettük Vancouvert, amely tényleg elképesztően multikulturális, a Wikipédia szerint a lakosainak 52%-a nem angol anyanyelvű. Itt méginkább igaz a Seattle-ben megfigyelt ázsiai antropológiai hatás, kaukázusi fehér emberként időnként még meg is néztek, ami nemhogy nem volt zavaró, hanem jól esett bezsebelni a 185+-os termetünknek és közimerten lefegyverző sármunknak (haha) szóló női mosolyokat. Így tud egy átlagos élelmiszerbolti bevásárlás élménnyé válni….;)
A Gastown kicsi, de látványos morzsa a város múltjából
Vancouver különlegesége a gőzhajtású óra
Stílusok kontrasztja
A Gastown reggeli hangulata megkapó volt, kár, hogy csak pár utcányira jellemző ez a hangulat, ezt követően már modern városnegyedekben gyalogoltunk a város szívét jelentő Stanley-park felé. A park magán hordozza mindazt, amit kanadai sztereotípiákként őrzünk a fejünkben: mindenhol juharfák, amelyek vörös őszi dísze most is élénken él a retinámba égve. A felhős ég pasztellkékje, a csapadékos klímában ősszel is buja zöldek vibrálása Vancuvert számomra látványában is nagyon színessé avatta. A Stanley Park ad otthont a helyi indián kultúra emlékeinek is, gyönyörű, nekem autentikusnak is tűnő, bár nyilván nem túl régen készült totemoszlopok emlékeztetnek arra, hogy a város milyen történelmi, kulturális gyökerekkel rendelkezik. Vancouver kiváló példája a gazdasági, kulturális sikernek, egyes források szerint a világ harmadik legélhetőbb városa, amelyet a benyomásaim is alátámasztani látszottak….
A Stanley Park adta meg a "legkanadaibb" élményt.
Juhar juhar juhar mindenütt
Egy kis túristagiccs, de azért cuki.
A Fraser folyó torkolata
Indián totemoszlopok
Autentikus vagy sem, nekem tetszettek.
… hogy aztán az egyik legnagyobb kultúrsokkot is átéljem, amit valaha tapasztaltam. New Yorkban pl. előre számítottam a rengeteg hajléktalanra, a metrón alvó, időnkén bizony nyomorúságos látványt nyújtó, lecsúszott emberek képre, itt azonban egy sokkal megdöbbentőbb, számomra sokkolóbb élményben volt részünk. A Stanley park csodáitól elvarázsolva sétáltunk vissza a szállásunkra, amikor egy sarkon befordulva lehetetlen pózokba kitekeredett, földön fekvő emberekbe botlottunk. A híres norvég szobrász, Gustav Vigeland műveit idéző halmokban feküdtek az emberek, teljesen élettelen tekintettel. Furcsa, de mintha nem is emberek, hanem csak testek lettek volna, kataton állapotú biorobotok, zombik. A pesti aluljáróban a legrészegebb hajléktalannak is pislákol némi élet a tekintetében, ezeknél az embereknél egy szikrányit sem lehetett látni. Mindenfelé crack-pipák és ki tudja mire használt drogos kellékek hevertek, egyértelművé téve a brutális valóságot. Sajnos az egész amerikai kontinensen hatalmas probléma a viharos sebességgel terjedő szintetikus és egyéb drog, amely minden organikus szernél gyorsabban és tökéletesen építi le az embereket. Akit egyszer beránt az örvény, az soha többé nem szabadul. Hiába tűnik kultúrországnak Kanada, a szociális rendszere az amerikai kontinensre jellemző módon csapnivaló, szociális háló nincs, ezeknek az embereknek az ellátását némi pénzjuttatással „tudja le” az állam, ami ugyebár egyenes út a probléma fenntartása felé. Állítólag évi 1500 ember hal meg dokumentáltan a drogok miatt a városban, de a valós szám alighanem ennél több, amihez még számítsuk hozzá a konstans kataton állapotban leledző további (tíz)ezreket. Kanadai élményeinknek döbbenetes arculcsapása volt ez az tapasztalat, napokig nem tudtam szabadulni ezeknek az embereknek a látványától.
Ilyen is van....
A kultúrsokkot ki sem heverve pattantunk újfent egy napra bérelt Toyotánkba és vettük az irányt Brit Columbia ékszerdoboza, Whistler felé, amely a 2010-es téli olimpia hegyi bázisaként vált nevezetessé. Ennek megfelelően Whistler igazi csodavilág, minden parádésan kipattintva, a túrizmus által oda vitt töméntelen mennyiségűpénzt maximálisan kimutatva hirdeti, hogy ez itt bizony a helyi elit játszótere. Luxushotelek mindenütt, szerencsére a helyet elkerülte az ingatlanszakma ostoba és ízléstelen megalomániája és sikerült a városkát aránylag egységes hangulatú hegyi üdülőhelyként megőrizni, ami azonban nélkülözi pl. a svájci hegyi falvak organikus szépségét, ellenben minden giccs. Hangulatos, szép, de egyértelműen giccs.
Úton Whistlerbe...
.... ami egy kirakatváros...
...de tagadhatatlanul hangulatos...
... minden mesterkéltségével együtt.
Persze maga az Olimpia is egy kirakatrendezvény
Ki emlékszik erre?
Ez viszont emlékezetes élmény marad, különösen a lila cucc a maga páratlanul gyümölcsös, vibrálóan parfümös ízvilágával.
A helyi hotelben eltöltött éjszaka és az út során kóstolt lefinomabb craft IPA elfogyasztása után a hajnal már megint úton talált minket, 6 órakor állítottuk is le Toyotánk motorját a Garibaldi tóhoz vezető túraösvény parkolójában. Vaksötétben kezdtük meg a tóig ránk váró közel 10 kilométeres táv és 1000 méteres szintkülönbség ledolgozását, amelyet a sűrű fenyves még súlyosított is. Mire a hajnal első sugarai előbújtak a csúcsok mögül, mi már mélyen a hegyek közt jártunk. Korai kelésünk jutalma mintegy 3 órányi ütemes felfelé veretés után a Garibaldi tó rezzenéstelen vízfelszínén tükröződő gleccserek látványa volt. Ehhez túl sokat nem tudok szóban hozzáfűzni, a képek magukért beszélnek.
Ez itt nem vicc. A mackó bejön a sátorba a szendvicsedért...
Utunkat hegyóriásokról lefutó gleccserek szegélyezik.
A Garibaldi tó elképesztő színekkel kényeztetett bennünket.
A tó rezzenéstelen víztükre rendkívül hálás fotótéma.
Megunhatatlan.
Gleccserek
A Garibaldi tó „csak” egy átlagos kanadai tó, a Sziklás-hegység ilyen élményből rengeteget tartogat, ami természetesen arra ösztönzött minket, hogy fejben már azt tervezgessük, mikor térünk ide vissza. Álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, de ez egyelőre még jó darabig álom marad…. Mindenesetre Kanada olyan természeti szépséggel ajándékozott meg bennünket csavargásunk utolsó állomásaként, amely méltóképpen tette fel a koronát hosszú és sokszínű utazásunkra. Nincs más hátra, mint hogy a következő cikkben már végre rátérjek utunk tulajdonképpeni céljára, a nagy fehér tokhal horgászatára. Tarts velem Kedves Olvasó, avagy úgy is mondhatnám: Stay tuned!
New-yorki kalandunk itt érhető el.
Sivatagi utazásunk krónikáját itt találod.
A színes hegyi ősz itt varázsol el.
