Teljes joggal tehetted fel azt a kérdést kedves Olvasó, hogy csak megy itt a jövés-menés, hal meg alig? Mert hát ez mégiscsak egy pecás blog…. Nos, megnyugtatlak, annyi halat fogtunk, hogy nem is nagyon számoltuk, nem volt értelme. Az előző részben elmesélt vakvágányok bejárása után olyan helyre csöppentünk, ami bizonyos értelemben a legmerészebb álmainkat is felülmúlta. Gyertek velem a paradicsomba! 

Mongol mindennapjaink kulisszái

Az Uur folyó egyik mellékfolyóját, az Arigiint néztük ugyanis ki célul, amely több szempontból is ígéretesnek tűnt. Az folyó Bulgan városától délnyugatra ömlik az Uur-ba, torkolat része ígéretes tajmenes pályának tűnt, felsőbb részein pedig remek legyes szakaszokat láttunk, de a legfőbb vonzereje egy elképesztően szép helyen fekvő táborhely volt, ahol egy helyi érdekeltségű birkózó-celebritás befektetésében pár házikó épült. Pontosabban még csak épülőfélben volt, de fagyban sátorozás gondolatánál mindenképpen jobbnak ígérkezett ez táborhely. Kellett ugyan fizetni érte, de nem egy veszedelmes összeget, így megszavaztuk. Gondolom, mongol vezetőink is örültek, hogy nem kell egy hetet szorongani a kocsikban. 

Faházaink a Arigiin folyónál

Táborunk egy vulkanikus kőgörgeteg tetejéről tekintett le az Arigiin völgyére, a folyó szinte a lábunk előtt folyt, lenyűgöző kulisszákat kínálva. Reggel és este egyaránt más fényeket, színeket produkált a táj, egyszerűen nem lehetett betelni vele. Mongol barátaink azonnal felállítottak egy szabadtéri tűzhelyet, ahol folyamatosan ropogott a tűz, hol valami finomság készült, hol tea főtt. Mi meg csak megragadtuk horgászbotjainkat és ha olyanunk volt, leugrottunk egyet pergetni vagy legyezni.

Tábori tűzhelyünk és csodás konyhánk, nappalink.

Itt érdemes felidézni, hogy hogyan is gondoskodtunk magunkról. A közelei városban volt egy bolt, ahol meglepően jól rendelkezésre állt minden helyi alapélelmiszer, mint pl. a vodka, de mellette azért némi szilárd táplálék is. Itt mindennek az alapja a ló- és birkahús, amit vettünk ugyan boltban is, de drága volt és nem mindig bizalomgerjesztő, így kitaláltuk, hogy vegyünk egy egész birkát és az elég lesz egy hétig az egész csapatnak. Nem utolsó sorban jó biznisz volt ez az öreg természetőnek, mert ő pont tudott egy eladó állatot, a sajátját. Megalkudtunk és 20 ezer forintnak megfelelő tugrikért megvásároltuk az állatot és a feldolgozási szolgáltatást.

Érkezik a birka

Azt hiszem, ha egyetlen emléket kéne kiemelnem az összes közül, az ez lenne. Ennél jobban aligha lehetett volna belelátni egy nép lelkébe, egy évezredes hagyományokon nyugvó szokásrendszerbe. Egyszer csak begördült a táborunkba egy öreg pickup, a platón egy birkával. Az állat lábai össze voltak kötözve, de szeme békés volt, az egész lénye semmilyen félelmet nem tükrözött. Az Öreg lekapta a teherautóról és azon nyomban hozzálátott a feldolgozáshoz, ami egészen döbbenetes volt.

Nem teketóriázott az Öreg.

Aki érzékeny és szentimentális, az most ugorjon egy bekezdést, de őszintén szólva inkább tanulásgosak a következő sorok. Emberünk egy vágást ejtett a birka hasüregén és benyúlt. Közben odasúgtam Chinggisnek, hogy ez az állat még most sem fél! Persze – mondta Chinggis – hiszen az Öreg egyik kedvence! Kézből etette, nevelte, szerette! Az Öreg egy villámgyors mozdulattal eltépte az állat nyaki ütőerét, a birka feje pedig egy halk sóhajjal lehanyatlott. Nem volt egy hang sem, egy bégetés sem, egy vergődés, vagy bármi, csak egy utolsó lehelet. Az agy oxigénellátása minden bizonnyal előbb szűnt meg, mint ahogy az élet eltávozott a testből, így az állat semmit nem érzett saját elmúlásából. Ha belegondolunk, hogy a mi kultúránkban időnként (többnyire) milyen gyalázatos módon bánunk a levágásra szánt állatokkal, akkor ez a történet tanúsága az élet iránti tiszteletnek és sokkal humánusabb, mint bármi, amit eddig láttam. Chinggis pedig így szólt: Szép élete volt! Látta a napot!

Módszeres hatékonyság, ezeréves tradíció.

Katartikus élmény volt számomra megtapasztalni azt a méltóságot és szeretetet, ahogy ez a nép az állataival bánik. Nem csoda, hisz az állat maga az élet, a túlélés. A létezés minimuma, egyben a gazdagság maximuma. Mit ér az arany a pusztában, ahol télen -40 fokra hűl a levegő és farkasok cirkálnak a kietlen pusztában? Mit ér bármi, ha éhen, szomjan halsz, vagy megfagysz? Az állatot és az ember érdekében feláldozott életet egy szakrális tisztelet övezi, amit mi már elfelejtettünk.

Ez nem mészárlás, ez szertartás.

És a "főpap", aki celebrálja.

Ennek megfelelően egy csepp vér nem hullott a földre, egy csepp anyag sem veszett kárba. Az Öreg összegyűjtötte a vért a hasüregben, azt azonnal bélbe töltötte (hurka), a belsőségeket pedig azon frissiben feltették főni. A testet megnyúzta, a húst feldarabolta és a ház mögé akasztottuk. A húst legnagyobb meglepetésemre semmilyen módon nem csomagoltuk be, aminek okát meg is kérdeztem, Ogna sofőr pedig elmagyarázta, hogy a hártyás húst a legyek nem tudják beköpni. Így is lett, soha semmilyen bogarat nem láttam a húson, pedig napokig kint lógott az árnyékban. Mivel a hőmérséklet nappal sem nagyon ment az árnyékban 10-15 fok fölé, lényegében olyan volt, mintha hűtőben tároltuk volna. 

Ogna már a legszebb falatokat darabolja

A belsőségekből készül a mongol konyha igazi büszkesége, a bőségtál, ami nem más, mint natúr abalében, só és fűszerek nélkül főzött birkabelsőség. Ez nem készül ám minden nap, igazi népünnepély. Mongoljaink csillogó szemmel nézték a kondérban rotyogó levest, én mémileg bizalmatlanabbul szaglásztam a levegőben terjengő illatokat. Maradjunk annyiban, hogy számomra azért nem volt akkora élmény, de becsülettel megkóstoltam. Teljesen natúr íz, nem kimondottan erős, de határozott faggyús aromával. Nagyon eltér a mi ízlésvilágunktól, különösen a fűszerek teljes hiánya miatt, tényleg a disznóölések abáló levéhez tudom hasonlítani. Maga az egész élmény azonban olyan erős, olyan autentikus, olyan ízig-vérig mongol volt, hogy elmondhatatlanul örülök, hogy ilyet tapasztalhattam. (Ami a gasztro-részét illeti, az Öreg által hozott tejföl viszont életem legfinomabbja volt. Közelebb állt a vajhoz, szerintem bőven 50% felett volt a zsírtartalma, de napokig azt kentem a reggeli kenyérre, megunhatatlanul....)

Sül a máj

Bőségtál

De térjünk vissza a pecához! Túl sokat nem kellett menni a halért, mivel tényleg minden a lábunk előtt hevert. Az átlagos méretű, 20-25 centis péreket számolatlanul lehetett fogni, jobbára nimfákkal, vagy kisebb wobblerekkel. Eleinte inkább pergettem, de szinte bántóan eredményes volt, egy-egy jó helyről már általában az első dobásnál jött a hal, ha 3 dobásból nem fogtam semmit, akkor már onnan nemigen jött ki semmi, viszont gyakran 4-5 hal is volt egy helyen. Hamar rájöttem, hogy az adott helyen mindig a domináns egyed támad először, így rászoktam arra, hogy egy helyről csak egy halat akasztottam, aztán mentem tovább. A legyezés annyiban több kihívást adott, hogy egyrészt mindeddig nem értettem hozzá, így egy új módszerrel ismerkedni ilyen helyen igencsak izgalmas volt, másrészt pedig még aktívabb, még technikásabbnak bizonyult, mint a pergetés. Na jó, végül a legeredményesebb módszer zavarbaejtően pofonegyszerűnek bizonyult, de erről majd később….

Az Arigiin felső szakasza

Az éles kanyarok időnként komoly mélységet rejtettek.

Az ősz legszebb időszakát csíptük el, a tajga páratlan színpompával örvendeztetett meg minket. 

Sosem voltam „mennyiségi” pecás. Idehaza az ötvenedik kősüllő megfogása remek móka, de nem kihívás, ahogy itt sem volt az, hogy 50-esével fogjam a halat. Ezért aztán hamar telítődtünk a halfogás élményével és elkezdünk egyre nagyobb távokat bejárni, pusztán a kaland, a látvány kedvéért. Tamás inkább kitartó szívóssággal tökéletesítette legyes technikáit, én meg nyakamba vettem a fényképezőgépem és hatalmas távokat jártam be, sokszor csak nézelődve, fotózgatva, időnként egyet-egyet dobva. Csodálatos, idilli pecák voltak ezek, mindenféle nyomás és kényszer nélkül, teljesen el lehetett merülni a természet csodálatában, szeretetében. Nem várt otthon a munka, nem dübörögtek a fejemben a gondolatok, egyszerűen csak folyt az idő, ahogy a folyó is…. Ahogy öregszem, egyre hajlamosabb vagyok a különleges pillanatok csendes, totális megélésére, a pillanatban való feloldódásra. Egyszerűen csak nézem a tájat, érzem az arcomon a szél simogatását, hallgatom a hangokat, ráhangolódom a Föld szívdobbanására. Ez a képesség a korral jár és hálás vagyok érte. Ahogy Márai Sándor, a magyar kultúra egyik legvilágítóbb szelleme írja:

„Ezek a férfikor évei. Néha észreveszem az időt, melyben élek, bólogatok és szemügyre veszem. Milyen ez a férfikor? Meglepetéssel látom, hogy mindenestől mégis elviselhető. Az életet különös valóságérzés világítja át. Az üvegről tudom, hogy üvegből van, és ablakot lehet vágni belőle. Az emberről tudom, hogy vízből, mézből, foszforból és halhatatlan lélekből van, nem lehet eléggé megvetni, nem lehet eléggé megbecsülni. Az életről tudom, hogy véges. De akadnak pillanatai, melyek felérnek az örökkévalósággal. Vágyaim természetét, hajlamaimat ismerem. Mi kellene még? Új szerelem? Új gépkocsi? Utazás Afrikába? Már minden megvolt. De tudok örülni még egy fürt szőlőnek, egy új versnek, a nyári napnak, az értelem világosságának. A férfikor legnagyobb meglepetése, hogy a valóság sokkal érdekesebb, mint az ifjúság lázálmainak ködében képzeltük. Ez a valóságérzés mindent pótol. Sugara ráesik egy emberre, egy tárgyra, s minden érdekes lesz. Minden valószerű és összetartozik. A mítosz felszáll, mint a köd. Tűrhető epika marad helyette.” (Férfikor) 

Márai szavai után ez a néhány kép kívánkozik...

Pillanat

Apró csodák

Könnyűpergetésem társaként ismét egy Stamler Árpi-féle botot választottam, mégpedig a Wristgame Direct Blow ASR185-4MLEF változatát, ami 185 cm hosszú medium light 0,17-0,56 oz, azaz durván 5-16 gramm. Mindent elmond Árpiról, hogy a fenti számokkal lőtte be a dobósúlyt, a fószer nem evilági módon csiszolja tökéletesre az általa épített botokat. És neki még el is hiszem 😊 Tény, hogy ebben a tartományban a bot remekül teljesít és nem csak a dobásnál, de a csalivezetésnél is állnia kell a sarat a gyors folyású vizekben. A bot egy kifejezetten kemény, ropogós blankra épül, titán gyűrűkkel, ami miatt a karaktere tényleg a terhelés alatt jön csak elő. Nem a megszokott wobbleres puhaság és parabolás akció mégis elképesztően jól teljesített ilyen közegben, mivel gyakorlatilag alig volt lemaradt halam. A blank nagyon „okosan” viselkedik, nem rúg vissza a kapás pillanatában, az akasztások halálbiztosak és a fárasztás eredményes. Sokat elmond, hogy a lenyomkodott szakállú horgok ellenére sem nagyon volt lemaradásom, pedig különösen a pérek tudnak rendkívül bolondul viselkedni. 

Fish on!

Átlag lenok 50 éves körforgóval

Egy szebbecske pér a mindent vivő csalival (Duo Spearhead Ryuki)

Árpival hatalmasakat vitatkoztunk korábban a blankok lágyságával kapcsolatban. Én a mai napig vallom, hogy nem kell félni a lágyabb botoktól, egész egyszerűen élvezetesebbek, fílingesebbek, sok esetben pedig még célszerűbbek is, mint a szükségtelenül túlfeszített bottestek, Árpi azonban az ellenkezőjét vallja és ebben konokul következetes. Nem biztos, hogy ebben a vitában van végső igazság, sőt biztos hogy nincs, ez amolyan ízlésbeli kérdés, viszont azt el kell ismernem, hogy az Árpi által Svájcban, a hegyi folyók domolykóihoz fejlesztett botok ereje jól jött a húzós vízben. Sikerült néhány igen szép, 50 cm körüli lenokot is elcsípnem a nappali könnyűpergetések alkalmával, ezek már olyat tomboltak a horgon, hogy időnként csak kapaszkodtam és imádkoztam, hogy ne tegyenek csúffá. Ezekben a helyzetekben egy lágyabb bot már nem biztos, hogy jól teljesített volna, így abban maradtam magammal, hogy ide pont ez az erő és keménység volt optimális. 

Ez is egy szebb pér.

Legnagyobb (nappali) lenokom már közelítette az 50 centit

Árpi már párszor leszúrt, hogy tegyek a botra tisztességes orsót, így végül a magyar Westin csapattól kölcsönbe kapott W6 BC 51 orsót tettem rá, ami hát valóban „kissé” más kávéház, mint az amúgy jól bevált kis kínai tekerőim. A Westin eddig nemigen jeleskedett az orsók terén, nem is könnyű pálya ez, hiszen az iparág csúnyán ráállt arra a tömegtermelésre, ami aztán szinte kizárólag külső beszállítóktól vásárolt, márkalogóra címkézett kínálatot tesz lehetővé. Nincs is ezzel gond, ahogy szüleink mondták, „cipőt a cipőboltból”, de sajnos a nagy márkák kínálatába is néha bántóan olcsó gagyi dolgok kerülnek be. A Westin megtalálta a megfelelő (koreai) beszállítót és egy nagyon komoly minőségérzetű orsót rakott le az asztalra. 

Csempésztem egy kis esztétikumot a technika mellé.

Az orsó nagyon kicsi, az 51-es méretnek megfelelően aprócska a háza, ellenben 172 gramm, ami nem számít a szcéna legkönnyebbikének annak ellenére, hogy a ház alumínium, az oldalfal pedig karbon-műanyag. És ez pont így van jól. Ezekre a vizekre kellett egy robusztusabb, megbízhatóságot sugalló érzés. Nem érzetem azt, hogy az erős sodrásban húzott wobbler ellenállása csavarná, deformálná a házat, nem éreztem azt, hogy ha nagy hal jön, akkor aggódnom kell bármi miatt. Egyszerűen jó érzés volt egy ilyen mini-erőművel pecázni, könnyen és gyorsan alakult ki egy bizalom, egy összedolgozás. A dobja sem a kikönnyített sekély dob, sőt a mélysége miatt zsinórral töltve akár még nehéznek is számít, az 5-6 grammtól induló wobblerek dobálásában semmilyen hátrányt nem jelentett. Mondjuk 5 grammot már szinte bármilyen multival el lehet szépen dobni, de itt nagyon jól működött a Stamler-pálcával való könnyed, fílinges dobálás. Megvett a kis Westin-tekerő.

 A kombó

Ez így egyben elképesztő hatékonyságúnak bizonyult. 

Árpi persze leteremtett, hogy az egészen kicsike, Streamhead 5'2" ML.EX.FAST 014-1/2 modellt nem vittem magammal, de annyira ki volt számolva a felszerelés minden grammja, hogy végül azt kevésnek ítéltem a mongol vizekhez. Nem is dönthettem volna rosszabbul, hiszen az a bot testesíti meg teljesen a ’Wristgame” életstílust, vagyis a csuklóból pöcögtetős élménypecát. Valóban hiba volt, ezt beláttam, viszont így lesz alkalom arra, hogy előkotorjam a bottal szerzett domolykós kalandjaim krónikáját majd tavasszal…. 

Ez a méret már nagyon jól harcol, hatalmas élmény. 

A körforgó a "gyengék fegyvere"? Egy frászt! Az élmény kulcsa!

Számomra újdonságot jelentett a legyezés, amihez beszereztem egy temus kombót, de tényleg szó szerint a Temuról rendeltem meg az első legyező felszerelésemet. Régóta kacérkodom a legyezés kipróbálásával, de annyira kevés a szabadidőm, hogy nem mertem bevállalni egy új hobbit, egy új szenvedélyt, mert csak az álmatlan éjszakáim számát szaporítottam volna. Így azonban adta magát az alkalom, hogy pici pénzért belekóstoljak ebbe a gyönyörű sportba és bevallom, megfogott. Szeretem a horgászatban a ráhangolódást, a természet, a szellem, a mozgás és a gondolatok harmonikus összhangját. Már rég nem a rekordfogás érdekel, hanem a belső elcsendesedés varázsa, a hétköznapok szennyáradatának kilúgozódása és a megtisztulás. Megundorodtam a teljesítménykényszertől és minden eddiginél jobban vonz az a gyógyító átlényegülés, amit a legyezés nyújt. Ez egy tánc, egy rituálé, egy szertartás. Itt nincs lájvszkóp, meg technika, csak a pecás és a természet. A legegyszerűbb dobást sem lehet kivitelezni zűrzavaros elmével, le kell hozzá csendesedni, legyezőhorgásszá kell válni. Lehet, hogy a rutinos legyeseknek ez már csak egy kapcsoló átkapcsolása, nekem azonban egy szertartás volt átvedleni egy más minőséggé. Egész egyszerűen mások a törvényei, mint bármilyen más pecának. 

Egy új szenvedély első lépései

Erről is eszembe jut egy újabb szellemi sziporka a magyar kultúrtörténet másik óriásától, Hamvas Bélától. Ezt a pár mondatot már régóta életvezetési mottóként használom, de a legyezés adta harmóniában újra és újra feltolultak agyamban ezek a gondolatok.

„Életemnek új korszaka kezdődött, amikor felismertem, hogy a dicsőség és a siker nem azonos. A siker a kivétel dolga. A tehetségé. Mutatvány, cirkusz, rekord, teljesítmény, egyéniség, különlegesség. A dicsőség a világosság, az egyetemesség, az értelem, az egészség, az igazság dolga.

A siker a legkisebb, a dicsőség a legnagyobb ellenállás irányában fekszik.

A siker embere a legkisebb ember, a dicsőség embere a legnagyobb ember.

A siker helye az utca, a dicsőség helye szívednek titkos kamrája.”

(Hamvas Béla: A méhesben) 

Tamás már jóval előttem jár ebben a szép módszerben.

A felszerelést most nem elemzem, legegyszerűbb temus alap cuccok. A bot (Tamáséval összehasonlítva) kissé bután taknyos, kissé túl lityilötyi, de egy kezdőnek ez pont jó, mert a dobás bénázásait jobban korrigálja. Tapasztalt legyesek „jóváhagyták”, így bátran bíztam rá magam. A halak többsége a 20-25 cm-es kategóriából került ki, így a fárasztások nagyon élvezetesek voltak vele, minden megfogott hal egy remek élmény volt. Egy ilyen botkaraktertől egy átlag pergető megzakkan, de ha megszokjuk, rendkívül élvezetessé válik a peca. Az orsó egy szintén nagyon egyszerű darab. Őszintén szólva még mindig nem értem, hogy egy legyező orsóért hogy lehet elkérni akár 1000 dollárt is, de egyszer majd eljutok erre a tudásszintre is. Gondolom GT-zésnél már a füstölve pörgő fék minden hibát megtorol, így a precíz gyártástechnológia kulcskérdés. A mongol pérek esetében ez nem volt szempont…. 

Átlag pér nimfával 

A „legyezés” szó hallatán mindenkinek a szárazlegyezés ugrik be, annak minden teátrális mozdulatával, táncszerű mozdulataival, de a mi esetünkben ez kevésbé volt előtérben. A legeredményesebnek a (cseh) nimfázás bizonyult, ami – és mélyen elnézést kérek minden legyestől – de alig különbözött egy spiccbotozástól. Maximum a puccosabb motyóban. Lényegében (tippettel együtt) bothossznyi zsinóron úsztattuk magunk előtt a súlyozott nimfát (pheasant tail), ügyelve, hogy az a kövek felett pár centivel ússzon. Eltartott egy darabig, mire ráéreztem, de utána egymás után jöttek a halak. Sikerült azonban ezt a technikát is tovább „butítani”, mivel rájöttem, hogy a folyóban állván a testem által keltett burványba néhány perc alatt beállnak a pérek, így tulajdonképpen úsztatnom sem kellett, csak magam alá engedni a nimfát és időnként beleemelni. Annyi volt a hal, hogy nem fogytak el. Ha egyet kifogtam, állt a helyére a másik, egyszerűen nem lehetett elrontani. Van olyan 12 perces videofelvételem, amiben fárasztással, visszaengedéssel együtt 8 halat fogok, sejthető, hogy mennyi időn belül érkezett 1-1 kapás. Nem szép, de szórakoztató peca volt. 

Első szárazlegyes halam. Puszi, Tomi! :D

A szárazlegyezéssel persze meggyűlt a bajom, de némi gyakorlás árán a dobások 50%-a már megfelelő távolságra ment. Az elején bosszantó volt ez a bénázás, de aztán ahogy egy-egy dobás végre úgy terült ki, ahogy kellett, már önmagában ez is sikerélményt adott. Nyilvánvalóan jóval kevesebb kapás volt, de ennek ellenére rendkívül szórakoztató volt ezt a koncentrált, összetett mozdulatsort összerakni és kivitelezni. Végül aztán megfogtam én is az első szárazlegyes halaimat, de kellett hozzá az estében, az eső előtt egyszer csak meginduló kérészrajzás, ami „felhúzta” a halakat a mélyből. Mongol pecáink egyik legszebbike volt, amikor a hátunk mögött falként tornyosuló fekete felhők kulisszái előtt dobáltunk és élveztük a legyezés legszebb pillanatait. 

Itt aztán volt tüzijáték!

Partners in crime

Tamás fészbukos borítóképnek választotta ezt a képet. Tökéletesen megértem.

Alkony az Arigiin felett

És egy elmaradhatatlan éjszakai kép a Tejúttal.

Végül nem akármilyen slusszpoént tartogatok a végére, mert sikerült olyan módszert is összeraknunk, ami igazi trófeapecába torkollt. Ugyebár egy percig sem mondtunk le, hogy a mélyebb, nagyhalasnak látszó helyeken tajment fogjunk, ezért az est leszálltával többnyire vadászatra indultunk. Sofőrjeink eddigre már elengedték a témát, mi meg jól kitaláltuk magunknak a saját mókánkat, így mindenki elégedett volt. Ők vodkáztak, mi pecáztunk. Tajmenezni persze a nehéz felszereléseinket vittük magunkkal, nagy wobblerekkel, illetve a már bizonyított egerekkel. 

Nagyhalas pálya az Arigiin és az Uur összefolyásánál

De csak ilyen kis süldő lenokot adott a NORK handmade wobbler

Táborunkhoz egészen közel volt a környék legnagyobb poolja, azaz medencéje, ahol hatalmas bedől fák alatt több méteres gödrök voltak. Hol máshol lehetne tajment fogni, ha nem itt? Az éj leszálltával elfoglaltuk pozíciónkat és dobni kezdtük a túlpart felé felszíni csalijainkat. Igyekeztünk egészen a partig dobni, hogy imitáljuk a vízbe csobbanó egerek hangját és a remélhetőleg kifelé figyelő tajmenek figyelmét felkeltsük. Csaliként egy régi szériás Norizi 7-et tettem fel, amelynek hátán egy világító csík fut végig, így a sötétben is tudom követni a dobást és tudok a multiorsóval finoman korrigálni. Halkan jegyzem meg, hogy a multi itt egészen kiváló célszerszámnak bizonyult, mivel a dob finom fékezésével egészen precíziósan tudtam horgászni és a csalit aránylag természetes csobbanással a vízre tenni. A kis Norizi nem megy mélyre, ellenben a sodrásban igen szépen illegeti a hátsóját, ami már az első dobásoknál komoly érdeklődés váltott ki. 

Szupereredményes pecahelyünk. A sikerhez pont a jobb oldali sárga fűcsomóra kellett állni. (Végre felrakhatok egy képet egy horgászhelyről úgy, hogy másnap nem dobálják le százan...)

Pár méter tekerés után brutális ütés érkezett és a bevágásba bele is nyúlt rendesen a 140 grammos (!) bot. Jó súly volt a zsinór végén és komoly erő próbálta visszakérni a zsinórt. A nagyhalas pecával persze nem volt kérdéses az eredmény, titkon ugyan tajment reméltem, de a fejlámpa fényében sárgás test körvonalai sejlettek fel. Lenok! Kiáltottunk fel Tamással egyszerre! De mekkora! Te jó ég! Az eddig legnagyobb lenonoknál sokkal nagyobb test feküdt a kavicsokon, amit végül 61 centire mértünk. Halkan megjegyzem, hogy egyes források szerint legnagyobb hitelesített – azaz világrekord – lenok 63 centis, aminél persze jóval nagyobbak is léteznek, csak azok nincsenek hitelesítve. Engedjétek meg nekem azt a nem túl fajsúlyos büszkeséget, hogy mindössze 2 centivel maradtam el a világrekordtól….:) 

Legnagyobb lenokom

2 centire a világrekordtól...?

Az 50 centi feletti lenokok már mind nagyon szépek, ezekből én összesen 7 db-ot fogtam ezzel a módszerrel, zömük inkább 55 és 60 centi között volt. Mind csodálatos, egészséges, gyönyörű halak. Az érdekesség az volt, hogy annak ellenére, hogy a pool elég nagy volt, mindössze egyetlen beálló adta a kapásokat. Ha már 10 méterrel egymás mellett dobáltunk, a másik nem fogott. Sose jöttem rá ennek okára, minden esetre az az egy pont estéről estére adott jó halat. Tamással testvériesen megosztoztunk a lehetőségeken, volt, amikor én egyáltalán nem is dobtam azt a helyet, lejjebb próbáltam egerészni, sikertelenül. Tamás meg hozta a tutiban a kötelezőt. 

Talán a legkisebb éjjeli lenokom.

Csodálatos élmény minden ilyen hal!

Imádom a Norizit. Tudtátok, hogy újra gyártásban van? 

Mondhatom, hogy tulajdonképpen ezek a pecák tették fel a mongol túrára a pontot, ezek miatt érzem azt, hogy expedíciónk sikeres volt. Sok helyzetben, sok módszerrel, sok halat fogtunk úgy, hogy senki nem mutatta meg, mit kell csinálnunk. Hallgattunk az ösztöneinkre és adaptáltuk a tudásunkat egy idegen helyzetre, sikeresen. Mi kell még a sikerhez? Tajmen? Talán valóban ez lehetett volna a koktélcseresznye a koktél tetején, de a koktélt azért megittuk. Fenékig! Hogy mégis milyen cserkó esett végül koktélunk tejszínhabjára, arról az utolsó részben fogok mesélni, mert az még egy csodálatos történet lesz. Tartsatok velem!

Csapatunk búcsúzik az Arigiintől.

***

EPILÓGUS: A lovak tematikáját sehogy sem tudtam a történetbe úgy beleilleszteni, hogy ne zúzza szét annak ívét, ezért zárszóként mutatom meg ezeket a képeket. Rengeteg állat vett körül minket folyamatosan, nagyon jó volt fotózni ezeket a félvad lényeket. 

Hajnali ménes

Félvad lovak

Csikó

 Párban

Portrék

Átkelés a folyón

Monokróm