Több, mint 2 éve készül ez a cikk. Nem az én lutaságom miatt késett, hanem azért, mert a Shimano TranX 301 HG orsómat eredetileg harcsázás céljára vásároltam, azonban az utóbbi 2 évben nem tudtam igazán időt szakítani erre az időigényes, és nehéz műfajra. De mivel lassan kifutunk a modellciklusból, muszáj róla írnom. Ha ló nincs, jó a szamár is: egy ilyen orsó nem csak harcsázásra, de nagycsalis csukázásra is kitűnő választás, így hát ebben szerzett tapasztalataimat osztom meg veled, kedves Olvasó. 

A Deps DC 400 ellenállása akkora, mint egy teszkós szatyoré :)

A TranX modell előző verziója a tengeri horgászok között igazi legendává érett. A Shimano ugyanis 600-as méretben (!!!) igy gyártotta, amely már hengermultiban sem kicsi, mégis tojás-házba rakták. Ez tette az orsót a tonhal-horgászok egyik legkedveltebb modelljévé és tartósságával, megbízhatóságával méltónak is bizonyult a bizalomra. Egy 150-200 kilós tonhal kifárasztása a sporthorgászat egyik csúcsa, kompromisszummentes felszerelést és a tökéletesebbnél is tökéletesebb megbízhatóságot igényel. 

Egy ilyen spinnerbait egy átlagos orsót egy nap alatt kicsinál.

Erős alapra építkezett tehát a Shimano, magas lécet kellett megugrani. Érdekes módon az új szériában nem jött ki 600-as méret, hanem csak 300/301-es és 400/401-es, illetve kicsit később - nyilván a tonhalasok nyafogása okán – az 500-as (itt balos nincs is!). Érdekes ez azért is, mert az új modell egyik fő jellemzője, hogy rendkívül ergonomikus dizájnt alkotott a Shimano, így érdekes lett volna egy ipari csörlő méretű modell párosítása az új, nyúlánk formával. De ha nem, hát nem, a magyar közönség igényeit messzemenőkig kiszolgálja már a 301-es modell is…. 

Egy azonos zsinórkapacitású Lews-zal összehasonlítva jól látszik a nyúlánk forma.

Ha már így szóba került a forma, tovább is boncolgatom ezt a vonalat. A Shimano a 2013-as Metanium megjelenésével egy új formavilágot hozott az orsóiba. A korábbinál nyújtottabb, áramvonalasabb házat mutatott be, amely a felső kategóriás Meta után leszivárgott az alsó szegmensbe, megjelent a Chronarch, a Curado vonalán is. Ezek az orsók rendkívül kényelmesek, kicsik a kézben, a TranX is sokkal kisebbnek tűnik a versenytársainál. A formaterv itt most nem az új forma iránti vágyat szolgálja ki, hanem komoly előrelépés az ergonómia terén. 

A Metanium mellett tagadhatatlan a rokonság.

Ez csak az én összeesküvés-elméletem, így kéretik fenntartással kezelni, de ezidőtájt jött ki a Daiwa is a T-Wing zsinórvezetővel, amely kétségkívül dobástáv-növekedést eredményezett az orsóiknál, nekem olybá tűnik, hogy erre volt a Shimano válasza egy lényegesen nyújtottabb orsóház, amelynél a zsinórvezetőt a dobtól távolabb vitték és behoztak egy nagyon erősen kúpos kialakítású vezetőszemet is. Mindkét megoldás pozitívan hat a dobástávra, míg a Daiwa megoldása egy technikai barvúroskodással és viszonylag bonyolult mechanikával ellátott szerkentyű, a Shimano megoldása faék egyszerűségű. Bevallom, nekem tetszik ez a fölényes lazasággal előadott minimalizmus. 

A boton kicsit magasabban ül a megszokottnál, de kell a hely a nagy dobnak. 

Ha már minimalizmus, a Shimano – hála legyen a Tervezőnek, ahogy a Star Wars hőse, C3PO mondaná – nem erőltette a féknél sem az utóbbi évek fejlesztéseit. Beletette az ezeréves, bevált VBS (Variable Brake System) fékrendszert, ami tökéletesen megbízhatóan működik. Bevallom, én nem is tudtam megszeretni a Shimano SVS rendszerét, túl sokat kell piszkálgatni az optimális dobásteljesítményhez. Bezzeg a VBS-t az ember beállítja a vásárláskor (2 „fékpofa” kipattintása bőven elegendő), utána soha többet nem kell hozzányúlni, mert mindenre IS jó. Persze a tengelyszorító csavart azért tekergetni kell és magabiztos hüvelykujj-használat is kell hozzá, ám egy közepes multis tudással már hibátlanul használható a fék. Azért ha mégis állítgatni szeretnénk, jól markoljuk meg az oldalfedelet, mert nincs a házhoz rögzítve és ha a csónakból vízbe esik, akkor bizony nagy a baj… 

Az évtizedek óta bizonyító VBS (Fotó: Bálint Pisti, Multituning)

Elmondható tehát, hogy az orsó nem tartalmaz semmilyen forradalmi technológiát, hanem az régi, jól bevált megoldásokat sűríti modern köntösbe. Ez a modern köntös egyébként kifejezetten jól sikerült. Tulajdonképpen egy túlhízlalt Curado I-ről beszélünk, mind a formavilágában, mind színében ugyanaz. Mondjuk a Curado I szériája szerintem kifejezetten szépre sikerült, egyáltalán nem bánom, hogy a nagytesó is ezt a köntöst kapta. A hajtókar fém részei egészen mély kékben pompáznak, visszafogott, ám igen hatásos dizájn. Van a Shimanonak egy nagyon hasonló modellje a japán piacon, Grappler 300/301, az a teljes orsóházra megkapta ezt a színt, rettenetesen jól néz ki, de a mi „kályhaezüstünk” sem rossz azért. 

Olyanok, mint két sportkocsi.

Nézzünk bele az orsóba! Meglepetésemre nem kapta meg a Micro Modular, azaz mikrofogazású fogaskerekes rendszerét, ami a Metaniumban szerintem elképesztően jól teljesít simaság és tartósság terén. Feltételezem a Shimanoról, hogy ennek megvan a műszaki oka, valószínűleg a nagyobb fogak összekapaszkodása jobban ellenáll a tengeri igénybevételnek. Ugyanakkor a már előbb említett japán piacos tesó, a Grappler rendelkezik ezzel a hajtóművel, pedig azt is tengeri pecára szánták, különösen, hogy kizárólag egyágú, ún. power handle-lel szállítják. A fene sem érti, gyanítom, hogy a japán mérnökök a hazai, kisebb piacon tesztelik a megoldást hosszú távon és egy későbbi világpiacos modellben fogjuk ezt megtalálni a későbbiekben. Ezzel együtt a fogaskerék fogazása az azonos szegmensű versenytársaknál apróbb, ami a futás selymességében megmutatkozik… 

A pinion és a fő fogaskerék. Nem reklámfotó, hanem az én orsóm, Bálint Pisti (Multituning) által fényképezve.

A hajtómű – mondanom sem kell – sárgaréz-ötvözet ami értelemszerűen ellenállóbb, ám jóval nehezebb az alumíniumnál. Lehet bohóckodni az édesvízi orsóknál az „aircraft grade aluminium-okkal, de a tengeren csak a nyers erő számít. Ennek megfelelően az orsó nehéz is (330 g), semmivel sem könnyebb a szegmensben lévő versenytársainál. Nem csoda, hisz nem csak a keret fém, de az oldallapok is. A ház egyébként a „Hagane concept” címkéjét viseli, ami a Shimano mitológiában egy kissé zavaros zanza a használt anyagokról és műszaki megoldásokról, jól érzékelhető, hogy mítikus magasságokba akarják vinni a Shimano életérzést, de igyekeznek ennek műszaki tartalmáról a lehető legkevesebbet elárulni. Jól szórakozom ezen, de bosszantó, hogy néha többórás guglizás után is csak a marketing marhaságokat olvasgatom…. 

Az oldallap, amelyen jól láthatók a szigetelések. (Fotó: Bálint Pisti)

A fogaskerekek nem egyszerű esztergálással/marással készülnek, hanem ún. hideg kovácsolással (cold forging), ami elvileg az anyagnak erősebb, hibamentesebb kristályszerkezetet biztosít. Itt is persze sok a ködösítés, nyilván a pontos metódus szigorúan őrzött ipari titok, ellenben valamit kommunikálni kell róla, hogy a vásárló is érezze, hogy ott kell hagyni rá azt a nem kis összeget a boltban. Ezért aztán ez is kapott egy „abrakadabra” nevet… A szkeptikus teszthorgász meg csak nevet…:)

A Shimano multikban az „X-Ship” például a csapágyazott piniont jelenti, ami kb. a meleg víz feltalálása. Szerintem a Shiminél marketingesnek lenni néha kifejezetten nehéz feladat, de a Daiwa agytrösztjeit sem irigylem… (A fenét nem…hahaha!)

Belsőség. Figyeljük meg a kilincses visszaforgásgátlót! (Fotó: Bálint Pisti)

Létezik A (azaz 5,8:1 áttételű) és HG (7,6:1 áttételű) változat is, az előbbi szerintem – a 76 centis zsinórbehúzást figyelembe véve – bőven elegendő hazai felhasználásra. Az XG változat már több, mint 1 métert húz be, amihez már a gyártó sem a kétágú, hanem a hosszabb, erősebb, egyágú tekerőkart (Power handle) csomagolja. A gyorsabb modell a tengeri verikális jigelés igényeihez igazodik: Amikor 80-100 méter mélyre kell horgászni és innen feltépni a jiget/halat, akkor kell a sebesség, különben beleőszülne a horgász… Egy haza csukás/harcsás pecához szerintem ez a sebesség célszerűtlen, az egyágú hajtókar pedig felesleges súly és kiegyensúlyozatlanná is teszi az orsót. Az Abu egyébként megadja a cserebere szabadságát, az orsóihoz (Toro NaCl, Toro Beast) mindkét fajta hajtókar szériatartozék. 

Brutális hajtókar (gyári fotó)

Ahogy említettem, az orsó sós vízre készült, ennek megfelelően tartalmaz mindenféle szigeteléseket a víz által elérhető helyeken, illetve a csapágyakon. Ezt „shimanoul” úgy hívják: Core protect. Apropó csapágy: az orsó mindössze 5 golyóscsapágyat tartalmaz, valamint egy görgőset a visszaforgásgátlóban, (ami egyébként egy brutális kilincses rendszerrel van megerősítve). Semmi vevőcsalogató csapágyhalmozás nincs tehát: csak a legszükségesebb helyeken van csapágy, azonban mindenhol van, ahol valóban szükséges. Nagy, szigetelt, bivalyerős acélcsapágyak. Az elmúlt 2 évben az orsó többször is járt tengeren, az első szervízre idén tavasszal került sor Bálint Pisti (Multituning) művészkeze által. A fotók már a szerviz után készültek, ám Pistinek nem sok dolga volt vele, az orsó belseje újszerű állapotban volt, komoly kopásra utaló „fémiszap” sem keletkezett (nem úgy, mint a másik nagyhalas kurblimban, az Abu Revo Toro NaCl-ben). Só marásának, rombolásának nyoma sem volt és szivárgásra utaló jelent sem találtunk benne. 

A fékcsillag szigetelése (Fotó: Bálint Pisti)

A hatóműház tömítése a hajtó tengely felől. (Fotó: Bálint Pisti)

Szervizelésnél, ha magam csinálom, mániákusan figyelek arra, hogy a fogaskerekeket ugyanúgy rakjam össze ahogy voltak. (ez egy grafitceruzával összejelölve nem ördöngösség). Teszem ezt azért, mert a fogak bizony összekopnak és sok esetben, ha máshogy illesztjük őket össze, morogni fog a hajtómű. Erre Pisti is figyel (pedig nem mondtam neki, becsszó) így pontosan ugyanúgy jár, mint a dobozból kivéve, teljesen újszerű az állapota. Mondhatjuk, hogy ez nem teljesítmény, hanem alapelvárás egy tengeri orsónál, de megnyugtató, hogy megugrotta a lécet… 

Formás portéka

A belső részen azért a súlycsökkentés érdekében sok helyen műanyag alkatrészek vannak, ám ezen nem kell fennakadni, mert ezek nem hordanak terhet, másrészt nem okoznak semmilyen problémát. Sokan gondolják, hogy egy jó orsóban egy molekula műanyag sincs, ami egy nagy marhaság. Mondjuk, amit ezen (súlyban és árban) megspóroltak, azon a pénzen mehetett volna a zsinórvezető csigatengely (wormshaft) két oldalára egy-egy csapágy. Aki kedvet érez az orsópimpeléshez, az ezen a ponton javíthat rajta.  

Ez nagyjából minden orsóban műanyag manapság (Fotó: Bálint Pisti)

Essen pár szó a használatról is. Az orsót alapvetően két dologra használtam. Egyrészt nagy csalikkal csukáztam, dobtam és húztam vele 100 gramm feletti gumikat, 65 grammos, hajócsavar méretű spinnerbaitet, nagy wobblereket, swimbaiteket. Ezeknél a terhelés általában statikus, folyamatosan hatnak az erők a házra és a fogaskerekekre is, ami nyilvánvalóan terheli az orsót. A gyenge minőségű anyagok és építés hatása ilyen igénybevételnél azért 2 év után már mutatkozna, de nem mutatkozik. Nincs kopás, nincs kotyogás, nincs morgás. 

Ne maradjunk kalandfaktor nélkül, ezért kölcsön vettem Demeter Gabi barátom zseniális akciófotóját, ami mindent magába sűrít egy északi csukázásról.

A másik fő terület a jerkelés, ami egészen máshogy terheli az orsót, ugyanis a nagy dobósúlyú botokkal való agresszív rángatás már ütésekkel, impulzusszerű erőhatásokkal terheli az orsót. Itt jönne elő különösen az építés és az anyagminőség gyengesége. A toleranciabeli fegyelmezetlenség hamar megmutatkozna a kotyogó, lötyögő illesztésekben, de nyoma sincs ilyennek. Az orsó olyan, mint egy darab kő, masszív és szilárd. Meg mondjuk olyan nehéz is, de ahogy a közmondás is tartja, ingyen ebéd márpedig nincs… 

Így néz ki egy csukahorgász vacsorája. Mondjuk Szeli barátom Michelin csillagos gulyása nem éppen hétköznapi falat...

Érdekes módon, egy dologban éreztem némi fogyatékosságot, az orsó nem dob annyira jól, mint amennyire várnám. A nagy dobú orsókkal általában könnyű nagyot dobni, az azonos kategóriájú Abu Revo Toro NaCl orsómmal egy jól repülő jerket 60 méter feletti távolságra dobok. A TranX ebben alulmarad. Nem sokkal, de érzékelhetően. Bár hozzáteszem, hogy ekkora távolságokra ritkán kell horgászni, a 20-30 méteres sávban nincs dobásprobléma, szépen, erőlködés nélkül lehet a csalikat szórni.

Egy jerkes csuka

Fékerőben a 22 librát (kb. 10 kiló) sosem használja ki egy átlaghorgász, de amúgy maga fék megbízható, szépen működik. Hatalmas karbon lamellák (3 pár) biztosítják a letapadásmentes működést. 

A hínármezőben nem lehet sokat tötymörögni a fárasztással...

Mivel az elmúlt két évben számtalan pecán volt hű társam az orsó, nem emelek ki egyetlen élményt sem. Számos szép csukát fogtam vele, hazai és külföldi vizeken egyaránt, nagyon remélem, hogy egyszer a hőn áhított harcsát is megfogom vele. Ehhez azonban időt kéne erre szánni, ám oly sokfelé szakadok a privát életben és a pecában egyaránt, hogy ezt az időigényes műfajt most kicsit szüneteltetni voltam kénytelen. Remélem, a közeljövő ebben változást hoz, mert már piszkosul viszket a tenyerem és vágyom egy botrecsegtető, füstölő fékes fárasztásra

Egy boddeni "átlagméret"

Érdekes, hogy mióta ez az orsó megjelent, a Daiwa nem hozott ki azonos szegmensben versenytársat. A Korábbi Lexa modell már kifutott (és nem is volt azonos minőségi szinten), a Z2020 pedig ultra ritkasággá vált. Meglepő csend honol a másik elit japán gyártó háza táján. Pedig a Daiwa sem szokott csücsülni a babérjain, biztos, hogy fortyog valami újdonság a vegykonyhájukban. Borzasztó kíváncsi leszek, hogy ennyi várakozás után mivel rukkolnak elő… 

Ambíciózus kispajtás.

A gyártók a nagyhalas szegmensben nem viccelnek, az általam próbált 300-400-as méretű orsók szinte mind kifogástalan minőséget mutattak. Egy hangyányival ugyan, de a TranX mind fölé tudott emelkedni nálam a luxus-szerű összhatásnak és kiemelkedő ergonómiának köszönhetően. Nincs nagy mozgástér ebben a szegmensben, de a Shimano elment az általam elképzelhető falig, nem tudom, hova lehet még reszelgetni egy ilyen kurblit, de a jövő majd megmutatja. Remélem, e blog hasábjain is hírt adhatok majd róla…

Egy szebbecske hazai

És búcsúzásként néhány...

...elmaradhatatlan...

...tájfotó. Viszlát kedves Olvasó!