Kanadai expedíciónk fókuszában a tokhalfogás volt, vérbeli pergetőhorgászként azonban reménykedtem, hogy ezt a szenvedélyemet is ki tudom elégíteni valamilyen műcsalis fogással. Bakancslistám élén sok éve trónol a lazac, amelyek megfogása bizonyos értelemben a sporthorgászat csúcsa, még ha ennek a sportnak sok csúcsa is van. 

River monsters

Az európai horgász leginkább az atlanti lazacot ismeri, ez az a faj, ami a keltetőkben is „terem”, a Csendes-óceánban azonban öt különböző faj is honos. A pink lazacok a legkisebb méretűek 1-2 kilósok, egyedszámuk viszont nekik a legmagasabb, ők tényleg milliószámra úsznak vissza a folyókba. A következő a Coho, amely 2-4 kilósra nő és a legmagasabb gasztronómiai értéket képvisel a helyiek szerint. A sockeye lazacok is hasonló méretűek, jellemzően ők úsznak fel a legkisebb kis csermelyekbe szaporodni. Őket követi a chum, vagy dog lazac a maga 4-7 kilós átlagsúlyával, ők azért már komoly sporthorgász-élményt jelentenek, mivel egyedszámuk még nekik is elég magas. A csendes-óceáni lazacok királya a chinook, vagy king-salmon, amely nem véletlenül kapta ezt a nevet. Az ő testméretük is átlagosan 6-8 kiló, de kivételesen elérhet ennél nagyobb testméretet is, a legnagyobb hivatalosan regisztrált példány 44 kilós volt (97 pound)! Hogy ennek mi az oka, azt később elmesélem. 

Hajnal a hatalmas Fraseren

A lazacok rejtélyes jószágok. Életüket a hegyi patakok sekély vizében kezdik, majd még ivadékként leúsznak az óceánba, ahol elérik az ivarérett kort, majd visszaúsznak születési helyükre és lerakják ikráikat. A hosszú, viszontagságos utat csak kevesen élik túl, így a legjobb genetikájú, legsikeresebb egyedek tudnak újra szaporodni. Érdekes, hogy a kutatások szerint a halak pontosan ugyanarra a folyószakaszra térnek vissza, ahol születtek, a tudósok szerint nemcsak a víz kémiai összetételét jegyzik meg és követik a visszaút során, de hely geomágneses „térképét” is rögzítik, így szinte GPS pontossággal tájékozódnak. Ezért van az, hogy a lazacok – ahogy számos természetfilmben láthatjuk – az utolsó energiáikat is beleölve ugrálnak fel akár a vízeséseken is, hogy szülőhelyükre visszajussanak és szerencsés esetben ne a medvék eleségeként végezzék. 

Túránk nem szűkölködött látványos légköri jelenségekben.

Szinte festményszerű színek

Somewhere over the rainbow....

Az óceánban élő lazacok szinte egyformák, formájuk, ezüstös színük alig teszi őket megkülönböztethetővé. A szaporodáshoz és születési helyükhöz közeledve azonban nászruhát öltenek és az egyes fajokra jellemző, jellegzetes színeket vesznek fel. A hím pinkekre jellemző pl. a nagyon magas hát, a sockeye-kre a teljesen piros nászruha, a chum vagy dog-lazacok viszont a csőrszerűen megnyúló, eltorzuló szájuk szélére torlódó, valóban brutálisnak kinéző fogazatukról kapták a nevüket. Az ívás közeledtével minden lazac szája átalakul, a nőstényeké kevésbé, a hímeké viszont nagyon, szinte önmaguk karikatúráivá torzulnak. Az íváshoz közelítő lazac lassan befejezi a táplálkozást, így hatékony szájszervre már nincs szüksége, így az fegyverré alakul. A nőstények körül sürgölődő hímek ezekkel a brutális fegyverekkel tépik, szaggatják egymást és pusztítják saját fajtársaik ikráit. Az oroszlán is megöli a más hím kölykét, hogy a sajátjai éljenek túl és a lazac is így tesz. Nem véletlenül írta meg Richard Dawkins az Önző gén című művét, amiben nem mást mond, mint hogy az élet „alapegysége” nem az egyed (mint Darwinnál), hanem a gén. Elgondolkodtató…. 

Dog salmon, azaz kutyalazac. Vajon miért?

Furcsa és zavarbaejtő tény a lazacokkal kapcsolatban, hogy az ívást követően elpusztulnak. Mindegyik! Ilyenkor millió lazactetem borítja a folyók partjait, bőséges táplálékot jelentve a kikelő fiatal lazacgenerációnak, de szinte minden állatnak: medvéknek, sasoknak, sirályoknak, farkasoknak, stb stb… Az egyetlen kivétel a chinook, amelyek közül mintegy 1% képes túlélni az ívást és visszatérni ismét az óceánba, hogy immáron a vizek igazi királya legyen. A határtalan emberi mohóság miatt ezek az egyedek ma már nagyon ritkák, így a legszigorúbb védelem ezeknek is jár. Meg kell őrizni ezt a genetikát minél jobban, hogy megmaradjanak az utókornak ezek a fenséges állatok. 

A halálból élet fakad, örök körforgásban.

Elképesztő formák a helyi lazacos arcok, bármilyen lélekvesztővel a vízre merészkednek.

Ahogy említettem, az ívó lazac már nem táplálkozik, az átalakulófélben lévő példányokban még pislákol az önfenntartás ösztöne, de az óceánból frissen érkező, ezüstös példányok jelentik a sporthorgászok igazi zsákmányát. Ezek még dinamikusak, erősek, éhesek, szívesen kapják el a műcsalit. Túránkat tulajdonképpen a cohok-k kergetésével kezdtük, amelyek a többieknél kicsit később, október végén kezdik az ívást és mi még az ezüstös, friss példányokkal tudtunk találkozni, viszont még nem voltak jelen tömegesen. Így aztán a jellemző helyeiken – amelyek a hordalékos Fraserbe befolyó mellékfolyók tiszta vizét hozó torkolatok – egészen komoly „horgászversenyek” alakultak ki, a helyi erők is itt keresték a napi betevőt. De irigylem, akinek a lazac a napi betevője….:) 

Vérszagra gyűl az éji vad.... vonul a lazac, s a helyi pecáshad.

Vicces volt, hogy az amúgy rendkívül előzékeny és kedves kanadaiak a vízen vadállattá változtak és nagyteljesítményű csónakjaikkal milyen gátlástalanul közlekednek. Hiába veret el melletted a spori nyélgázon, eszébe sincs lassítani, te meg örülsz, hogy fel nem borulsz. Simán ráállnak az általad horgászott helyre, keresztbe dobnak. Persze mindezt lefegyverzően barátságos tréfálkozás közepette, így annyira haragudni sem lehet rájuk, mert tényleg kedves népek, na de na…. a lószerszámnak is van vége! A magyar vizeken ilyenért repül az ólom. 😊 

Ha kellett, mi is száguldoztunk, de másokat soha nem zavarva. Itt pl. a kristálytiszta vizű Harrison folyón.

A Harrison folyó nyújtotta talán túránk legszebb kulisszáit...

Pipáló hegyek

A cohok jellemző műcsalija a nagyméretű körforgó villantó, amelyeket a nem kívánt külső akadások elkerülése érdekében szigorúan szakáll nélküli, egyágú horoggal szerelnek. Ez itt kategorikus imperatívusz, a szabály megszegőit hetedíziglen elátkozzák és komoly pénzbüntetést is kap. Persze ott is vannak, akik a szabályokkal visszaélnek a törvény viszont szigorú, pl. a tokok megölése akár börtönnel is büntethető. 

A legjellemzőbb lazaccsali

Sejthető, hogy miért eredményes a rózsaszín....

A lazacfogás annyira fontos volt számomra, hogy megreptettem itthonról erre a célra egy külön felszerelést. Tavaly megkeresett Stamler Árpi, hogy újra elkezdett botokat építeni, lenne-e kedvem tesztelni őket. Árpi a magyar botépítés minden vitán felülállóan legkiemelkedőbb fenegyereke. Ezúton is elnézést kérek mindenkitől, aki netán háttérbe szorulva érzi magát, de Árpi botépítő tevékenysége nem üzleti célokat, hanem a kreatív energiák manifesztálását szolgálja. Árpi botjai a horgászösztön esszenciái, a szó olyan értelmében varázspálcák, hogy a csávó minden botba beleépít egy darabot a saját horgász-lelkéből. Mivel nem az eladási volumen a cél, Árpi megteheti, hogy kiválassza a legjobb blankot, a legjobb szerelvényeket és olyan exkluzivitással készíti el őket, ami talán csak Yuki – Megabass - Itő kisszériás munkáira jellemző. Ez most nem puncsolás, hanem próbálom érzékeltetni, hogy miből fakad a Stamler botok csukott szemmel is jól érzékelhető exkluzivitása. Mivel Árpi Svájcban él, az utóbbi években a kapitális domolykók wobbleres horgászatában mélyült el, így új projektje, a Wristgame is ezt a pecát hivatott maximálisan kiszolgálni. 

Ez annyira "árpis": 0,24-0,91 oz. Hogy egy klasszikust idézzek: "Mibű számolta ezt ki? Matematikus Ön?"

A nagyjából 1 oz-s botot bizony nem UL-re építette a Mester. Jól passzol hozzá az örök kedvencem, a 101-es Calcutta.

nem is lenne "árpis" bot, ha nem lenne benne valami színváltós: itt éppen a cérna.

A világ egyik legjobb botja a világ egyik leggagyibb wobblerével :)

Unreal tournament

Wristgame, azaz „csuklójáték”. Számomra a wobbleres peca legszebbje a pontos dobásokat igénylő gázolós vagy parti peca, amelynek a sikeressége nagymértékben múlik a dobások pontosságán. Itt sokszor tényleg extrém pontosságot kell elérni, akár egy tenyérnyi burványba, egy kő mögé, vagy ágak közé kell bejuttatni a csalit. Ebben a játékban pedig elengedhetetlen a horgász, a bot, az orsó, a zsinór összhangja. Árpi erre a különleges és kiemelkedően technikás módszerre fejlesztette saját magának (!) a csuklóból történő extrém pontos dobásokat kiszolgáló botjait, majd az eredményt kis (5-10 darabos!!!) szériákban elérhetővé tette nekünk, mezei horgászoknak. Árpi botjai tehát értelmezhetők szériagyártott botként is, de az egyediségük mégis tagadhatatlan. 

Alighanem Árpi sem gondolta, hogy a botja egyszer ilyen halat is fog. 

Én itthon úgy képzeltem a lazacpecát, hogy pontosan az Árpi-féle domis-gázolós stílusban fog zajlani, a valóság azonban annyiban lett más, hogy zömében csónakból műveltük a műfajt, amely nem annyira pontos, mint inkább hosszú dobásokat igényelt. Nesze neked rövid, kezes multis bot :D Szerencsére az alkalmazott műcsalik súlya lehetővé tette, hogy izomból suhogtassak, ezáltal elérve a kellő dobástávot, ellenben mindezt csónakból csak úgy tudtam kivitelezni, ha kiálltam annak orrába és senki nem kóválygott körülöttem. Olyan energiákkal kellett dobnom a távoli dobások érdekében, hogy ha valakit eltalálok a csalival, alighanem súlyos sérüléseket okoztam volna. Ennek köszönhetően tényleg tudtam hozni a 40 méter feletti dobástávokat, ami – köszönhetően az általam használt vékonyabb, 0,10-es zsinórnak is – lényegesen meghaladta Tamás 240-es spinning bottal, de vastag zsinórral elért dobástávját. Szabó Multisuli Zé járt az eszemben, akivel régebben szétvitatkoztam magam a multis dobástávokon, talán most büszke lett volna rám 😊 A hosszabb dobástáv meg is hozta a gyümölcsét, a part mellett 40 centis vízben vonuló cohokk közül eleinte szignifikánsan többet akasztottam, majd később Tamás találta meg a megfelelő ritmust és végül a túra legnagyobb példámyát is megfogta. 

Ez már egy kapitálisnak mondható példány. Valamint egy szép coho lazac :D

Mindezt ne úgy képzeljétek, hogy a lazackapások egymást érik, elég keményen meg kellett küzdeni a halakért. Egyrészt nem volt még belőlük túl sok, másrészt tényleg a sziklák közt bújkálnak, harmadrészt finnyásak és nem támadják a pisztrángokra jellemző esztelenséggel a csalit. A kapások nem túl agresszívek, sokszor csak óvatos odanyúlásokra vágtam be, amit néha igen nehéz volt megkülönböztetni a sziklákon ütődés ingerétől. Az egyágú horog nem mindig akad jól, így a kínkeservvel elért kapások nagy rész nem akadt. Ezt még feldolgozza a horgászlélek, de azt ezt követően leakadó látott halak elvesztése talán sose fájt ennél jobban. Minden esetre a Wristgame bottal olyan sebességgel tudtam „géppuskázni” a partoldalt, hogy az újradobás mozdulata egy spinning motyóhoz képest töredék-idő volt, egy másodpercig sem tart az újradobás kivitelezése. Ha számít, hogy mennyit van vízben a csali, akkor ez a multis peca jelentős előnye. 

Átlagméretű coho és a "japppános" botharapó póz.

Aranyos kis közjátéka volt a lazacpecánknak, amikor Pisti halat akasztott, majd a lazacot a víz alatt pillanatok alatt elkapta egy fóka, amelyik nem volt ostoba, azonnal megcélozta a horgonykötelet, mire Pisti a kezembe nyomta a botját és azonnal elindult megoldani a problémát (Pisti szuperképessége, hogy mindezt olyan sebességgel teszi, hogy mire felfogod hogy gáz van, már rég meg van oldva a helyzet). A zsinór végén a fóka csak repesztett előre, próbáltam zsinórt visszanyerni, de ezzel az erővel egy tengeralattjárót is próbálhattam volna megállítani. Végül a fóka szépen befűzte a zsinórt egy akadóba, ami a további küzdelmet értelmetlenné tette, pedig titkon reméltem, hogy pózolhatok egyet egy helyes kis harbor seal-lel. Becsszó visszadobtam volna 😊 

Medium fast akció, ami jól jött a távoli suhogtatásoknál. 

Nem csak a cohokat kergettük, hanem a chumokat is, ez azonban egészen más peca volt. A chumokben kevésbé erős a ragadozó ösztön, illetve ezidőtájt náluk már előrehaladottabb volt az ívási átalakulás így más módszert kellett hozzájuk választani. A csali itt is műcsali volt, egy kis polipszerű lényt imitáló plasztik, jigfejen felkínálva. Azonban a robogó folyóban ezt a csalit a klasszikus jiges technikával mozgatni nem, vagy csak aránytalanul nagy fejjel lehet, ráadásul megnő a kívülről való akasztás veszélye, így egy egészen speciális, úszós-műcsalis szereléket készítettünk. Ezzel a módszerrel a fenék közelében tudtuk vezetni a jiget, elkerülve a sziklákban történő elakadást és a halak külső akasztását egyaránt. Pont ugyanolyan pörgős, izgalmas peca volt, mint a klasszikus pergetés, de vajon pergetésnek nevezhető-e ez? Alighanem tökmindegy a válasz, ha ilyen halakkal ajándékoz meg a folyó. 

A hibrid szerelék

Többnyire a rózsaszínre volt kapás, de megszokták a halak, a kék mindig kihúzott a bajból.

Pisti minden helyzetre rendelkezik csalikkal, ezekkel mondjuk nem horgásztunk, de megcsodáltuk őket.

A Mester és egy igazán szigorú fizimiskájú hím chum. 

Ez pedig egy szigorú fizimiskájú horgász egy csodaszép nőstény chummal. 

Szürreálisan rondán gyönyörűek ezek a halak.

Persze nem fértem a bőrömbe és muszáj volt chumot fognom klasszikus pergetéssel is, amely szerencsére összejött. Egy átlagos chum 4-5 kiló és a tengeri halakra jellemző robbanékony erő van benne, így azt hiszem a Wristgame botot sikerült eddig nem látott kihívások elé állítanom. A bot természetesen állta a sarat, én meg tényleg csukóból fárasztottam a rövid nyelű pálcával az erős halat. Ezeknél a botoknál nincs csípőbe támasztás, alkar alatt megtámasztás, tényleg csuklójáték. A maga nemében páratlan izgalom, olyan érzésem volt, hogy egy picit kiegyenlítettebbek lettek az esélyek és bár a modern technika az én oldalamon áll, de mégiscsak fairebb a küzdelem egy picit…  

Íme a villantós chumom

Egy hajnali példány csodaszép színekkel övezve...

És a túra legnagyobb, 15,6 lbs-re mérlegelt (7 kilós), kapitális chum-ja

Túránkra a koronát azonban az tette fel, hogy sikerült egy példányt fognom a legendák Királylazacából. Bevallom, semmi tudatosság nem volt benne, a chumokra történő úsztatás közben kapta el egy gyönyörű chinook a csalit, de amikor megláttam a víz alatt és Pisti is elbődült, hogy „csinuk”, akkor azért megremegett a lábam. A hal messze volt a rekordtól, lehetett kb. 5-6 kiló, de számomra a legcsodálatosabb hal volt, amit valaha fogtam, bizonyos értelemben „legyőzte” a szívemben a 136 kilós tokot is. Nekem ő volt a túra fénypontja, a legemlékezetesebb fogásom. 

Íme a Király! És egy királylazac :)

Örömöm határtalan.

Az öt napnyi peca legalább felét töltöttük lazacozással, amely mindkettőnk számára felért a tokpeca izgalmával. A halak kisebbek, de mindig benne van valami különleges fogás esélye és korántsem olyan könnyű ezeket a halakat megfogni. Van sportértéke, nem is kevés. A halak és a táj szépsége kitörölhetetlenül mély nyomokat hagyott bennünk és elképesztően hálásak vagyunk a sornak (és a családnak), hogy lehetővé tette nekünk ezt a fantasztikus kalandot.

Az "előjáték" is megér egy kis olvasgatást, kattintasatok!

New-yorki kalandunk itt érhető el.

Sivatagi utazásunk krónikáját itt találod.

A színes hegyi ősz itt varázsol el.

Kanada egyedi természeti látnivalóiról pedig itt olvashatsz. 

A nagy fehér tokhal történetét semmiképpen se hagyd ki itt.