Van egy régi vitám Mr. Multisuli Zolival a multis süllőzés létjogosultságával kapcsolatban. Pontosabban nem a létjogosultsága a kérdés – mert az kétségtelenül van – hanem a célszerűsége. Zoli szerint gond nélkül kiszolgálja a süllőzés igényeit a multi, én viszont soha nem tudtam igazán rászokni, a süllőzés nekem spinninges műfaj maradt. Az idei süllőszezonban azonban elhatároztam, hogy kicsit próbálgatom a multis süllőzést, hogy gyarapodjon a tapasztalatom. Begyűjtöttem hát néhány olyan pálcát, amelyről azt gondoltam, hogy alkalmas lehet célra. Nehéz a válogatás, mert még az európai cégek sem gyártanak kifejezetten süllős multis botot, ez a kategória ebben a formában igazából nem is létezik, ellenben vannak botok, amelyek erre IS alkalmasak az eredeti céljuk mellett. Tipikusan ilyenek a feketesügeres gumizásra tervezett botok, amelyeknél a gerincesség egy kissé finomabb spiccakcióval párosul. Vagyis gyorsak. 

Január első napjai fantasztikus mesevilággá változtatták az egész országot. 

Van az amerikai piacon egy márka, amely olyan állócsillaggá nőtte ki magát, amely Magyarországon, vagy akár egész Európában ismeretlen jelenség. A G-Loomis Amerikában az abszolút viszonyítási pont, a jenki horgászpiac szívcsakrája, a világegyetem tartópillére. A teljes amcsi piac ehhez a márkához méri magát, a bottesztekben szinte mindig van egy G-Loomis modell, amihez a teszt tárgyát hasonlítják. Ennek a márkának több ikonikus modellje mellett a jelen állócsillaga az NRX széria. És mindezek mögött az amerikai botépítés egyik legnagyobb zsenije, Gary Loomis áll. 

A zöldre tisztult vizet szerencsére ködpaplan lepte be.

De mire ez a nagy felhajtás és kicsoda Gary Loomis? Emberünk 1941-ben született Washington államban, amely nem a keleti parti Washingtonhoz kapcsolódik, hanem a nyugati part legészakibb és ennél fogva rendkívül vadregényes állama. Az érintetlen fenyveseket féktelenül rohanó hegyi folyók szelik keresztül, amelyekben hemzsegnek a vad, brutálisan erős lazacfélék, acélfejű pisztrángok (steelhead). Ezek eredményes horgászata már az akkori halbőség mellett is igényelte a finom, érzékeny felszerelést. 

Mintha rég halott csontvázharcosok őriznék a Tisza téli álmát...

Az ifjú Gary mindig is kísérletező kedvű pecás volt, így finomabb legyező botokat alakított át úgy, hogy vékony zsinórokkal is lehessen vele horgászni, ám erejük bírja a vad pisztrángok tombolását is. A bütykölés eredményes volt, mert Gary bőven fogott, más meg nem, így elkezdték elkunyerálni a botjait. Először egyet, aztán még egyet, mígnem Gary agyában fény gyúlt és feleségével, Sarah-val elkezdtek egyedi botokat építeni. A siker nem is váratott magára, először a kis helyi manufaktúra, a Cascade Rod Company igazolta le, majd a céget megvette a Lamiglas, amely megteremtette Gary számára a kibontakozás lehetőségét. 

A békét csak a kormoránok csapatai zavarják meg. 

Talán nem köztudott, de az első karbon horgászbotot a Fenwick fejlesztette ki 1973-ban. Ezen botok közül került egy modell Gary kezébe, aki felismerte, hogy micsoda lehetőségek rejlenek ebben az anyagban, hiszen akkor még szinte kizárólag üvegszálas blankokat alkalmaztak a botépítés terén. A Lamiglasnál nem igazán voltak vevők a holdkóros ötleteire, így saját lakásában kezdett kísérletezni a különböző grafit anyagokkal, adalékokkal, gyantákkal. 1978-ban elhagyta a Lamiglas kötelékét, majd megalapította saját cégét (Loomis Composites) és piacra dobta az első modelljét „Graphite” majd HMG néven. Azóta a G-Loomis botsorozatok túlnyomórészt hárombetűs nevet viselnek és szinte mindegyik a maga közegében igazi legendává vált. 

A letisztult vízben a natúrabb színekhez nyúlok elsőként.

A vicc az, hogy Mr. Loomis 1999-ben eladta a Shimanonak a cégét, amely azonban megtartotta a G-Loomis nevet és azóta is ezen a néven forgalmazza a termékeket, emberünk pedig – nyugodni sohasem képes zsenihez méltón – számos új projektbe kezdett, amelyek egyike e blog hasábjain már említett North Fork Composites, és az Edge, amely idehaza alig ismert. A G-Loomis agya az elmúlt 30 évben az a Steve Rajeff, akit 43 alkalommal nyerte meg az amerikai legyező távdobó bajnokságot és jelenleg is tartja a távdobás világrekordját 243 lábas (kb 74 méter) eredményével, amit egy egykezes(!) bottal teljesített. Steve Rajeff Gary Loomishoz hasonlóan egy igazi megszállott, cégvezetői státusza ellenére a mai napig pl. maga tervezi azokat az acéltüskéket (mandreleket), amelyekre a karbonszövetet felsodorják. Ezek a botok bizony nem Kínából, katalógusból lerendelt modellek, hanem az utolsó molekuláig egyedileg megtervezett, hatalmas tapasztalat alapján összerakott, szuperspecializált termékek. 

Néha azonban az élénk színek is jól működnek, a Delphin Bomb Rippa gumijai az idei szezon kellemes meglepetései, vékony faroknyélen a lassú vízben is jól dolgoznak ezek a csalik. 

A cég az NRX szériát 2010-ben mutatta be és szinte azonnal bankot robbantott. Az NRX botok a természetesen szigorúan titkos anyag- és technológiai újításoknak köszönhetően addig soha nem tapasztalt érzékenységet hoztak a botépítésbe és azonnal állva hagyták a teljes mezőnyt. A G-Loomis mindig is élvonal volt, de talán ezzel lett igazi ikon. Történt ez annak ellenére, hogy az első szériák iszonyatosan trágya minőségben készültek, a zseniális blankokon kívül szinte minden másban hemzsegtek a minőségi kifogások. Ropogó, elmozduló nyél, elnagyolt, csúnya gyűrűkötések és mindezt 500 dollárért? Volt is felháborodás! Ennek ellenére a cég nem játszotta el a vásárlók bizalmát, hanem folyamatosan javította a hibákat és természetesen oda is értek, ahova tartoznia kell egy elit gyártónak. 

Téli pecáim hősiesen teljesítő társa volt ez a kombó

Ilyen előzmények után talán érthető, hogy miért is mozgattam meg minden követ, hogy egyszer a kezemben tarthassak egy NRX botot. Egy kedves barátom lenyűgöző botszortimentjének büszkeségeként, féltett darabjaként leltem fel egy példányt, amit azonmód el is kunyeráltam egy téli süllőzésre. A téli gumihalas süllőzés Amerikában nem olyan népsport mint idehaza, így nyilvánvaló, hogy a bot nem is erre a célra készült, de Peti barátom igen eredményesen horgászott korábban vele a Tiszán, így logikus volt erre befogni. No meg januárban amúgy sem igazán feketesügeres az időjárás, ami inkább célhala ennek a pálcának… 

A téli multizás azért hordoz izgalmakat....

A botot kézbe véve azonnal feltűnik, hogy tényleg nem hétköznapi a bottest. Könnyű, feszes, azonnal átjön a minőség. Ne feledjük, a cikkírás pillanatában ez egy 10 éves (!) modell, ami ma is etalon, teljesen érthető módon. Mára azért a blanképítés bőven felért erre a szintre, ilyen minőségű botot ma már sokat lehet kapni, bár ez a minőség még ma is prémiumnak számít. Viszont képzelhetitek, egy évtizeddel ezelőtt ez mit jelenthetett! Ha visszaemlékszünk, 10 éve milyen botokkal horgásztunk, akkor bizony megdöbbentő, hogy a G-Loomis mit alkotott. 

Az NRX botok védjegyszerű égszínkék bandázsa.  Figyeljük meg, a lakkozatlan bottestet, ami 10 éve még korántsem volt akkora divat, mint most. 

A másik szembeötlő dolog már korántsem ennyire megkapó: a nyél mai szemmel meglehetősen durva és nehéz. Persze ehhez is el kellett telnie 10 évnek, ma már a könnyű és érzékeny botokhoz alapelvárás egy finom nyélépítés. Szó se róla, a kiképzése alapvetően minőségi, csak szimplán nehéz, valószínűleg alaposan, anyaggazdagon dolgoznak az egyébként kiváló minőségű, szép, tömör parafa alá. Szerencsére ez a plusz súly a bot forgatási és egyensúlyi jellemzőire nem hat negatívan, mégis, amikor kézbe vettem, ez a gondolat volt az első, ami megfogalmazódott bennem. 

Egyszerű és nagyszerű. 

A G-Loomisnál védjegyszerű megoldás a tömör és őrölt/ragasztott parafák használata, a legtöbb modelljükön megjelenik ez a formaterv. Ízlés kérdés, hogy kinek tetszik, nekem nem annyira, ellenben azt el kell ismerni, hogy szépen megcsinálják az anyagok találkozását, a végeredmény korrekt munka. Ez a dizájn egyfajta védjegy, a legtöbb modelljükön megjelenik. Ráadásul a parafa tapintása egészen selymes, sima, érezni, hogy különleges minőségű alapanyagból dolgoztak. Az orsótartó saját modell, nem beszállítóktól származik (Fuji), ráadásul a blankot a maga natúr valóságában hagyja szabadon, ami a szememben igen pozitív dolog. Mai szemmel ez a dizájn már kissé elnagyolt, azóta a formatervezők fantáziája elképesztő magasságokba szárnyalt, ám a célszerűsége, kényelme vitán felül áll. 

Az ott tényleg a blank, nem alátét. Megjegyzendő, hogy a boton nem kopások láthatók, hanem -6 fokban fotóztam. 

A fenti előzmények után árgus szemekkel kerestem a boton a minőségi hibákat, de nem találtam. Találtam ugyanakkor a kézi gyártásra jellemző, kicsit egyenetlenül száradt lakkozást, kicsit csálén tekert cérnát, de azért ezek tényleg csak mikroszkopikus pontatlanságok. Tudni kell, hogy ezek a botok teljes egészében kézimunkával készülnek és az utolsó porcikájukig Amerikában. Erre az Amcsik igen rátartiak, komoly üzleti értéke van a „Proudly made in Amerika” címkének. A mai világban azt hiszem, ez valóban érték, a kézi gyártás tökéletlenségei meg inkább szépségflastromok, amik egyedi, megbecsülést érdemlő társsá avatnak egy horgászbotot és nem egy arctalan tömegtermék van a kezünkben. 

Az ikonikus logó

Ha végignézünk a gyűrűsoron, azonnal megértjük, hogy fent említett úriemberek miért számítanak szakmai ikonnak. Steve Rajeff nem átallott a cég csúcsmodelljére betét nélküli (!!!) gyűrűket rakni. Azaz pontosítok: az első 3 gyűrű a szokásos betétes (titánkeretes SIC) megoldás, ám a spicc felé haladva következő 7(!!!) db gyűrűje bizony betét nélküli, a legyezésből jól ismert Recoil titán gyűrű, ami mondjuk első blikkre úgy néz ki, mint annak idején a Hokév Pajtás botom gyűrűsora, ám valószínűtlen, hogy Steve Rajeff arról koppintotta volna. Akkor mégis miért? Nem nehéz megfejteni: a súlycsökkentés és az így elérhető plusz érzékenység miatt. A korát messze megelőző blankot ezzel szupertuningolta a tervező, így a legendás érzékenységnek ez is egy alkotóeleme. Azt viszont megnézném, hogy 2020 Magyarországán hány horgász tenné vissza fintorogva a polcra az ilyen megoldással szerelt botot…. Nos, ezért legenda Mr. Rajeff… 

Ránézésre nem egy szívderíő látvány, de oka van!

Nos a sors úgy hozta, hogy a januári süllőzések alkalmával csodás tájképek születtek a hihetetlen zúzmarás tiszai mesevilágban, ám a rendkívül letisztult vízben elképesztően nehéz volt halat fogni. Jobbára csak a szerencsefaktor és a fényváltás működött, nekem egyikből sem jutott, amikor éppen ez a bot volt a kezemben. Bizony sokat dobáltam ezzel a pálcával, mire beköszöntött az az áramütésszerű inger, amire annyira vártam. A botra egy 170 gramm körüli önsúlyú Shimano Metanium ’13 orsó került, ami könnyűségével és kezességével ennek a botnak méltó társa. A viszonylag rövid és a súlypontot kézközelbe hozó nyélen a könnyű orsó szinte elvész, és meglepően markáns élmény a bottest munkája. A 203 centis hosszból viszonylag hosszú a „munkás” blankrész, a nyél ugyanis elég rövid, ám a már említett „farnehézség” itt nyer értelmet: egyensúlyban van a bot és kifejezetten egykezes pecát támogat. A modell gyári neve is Jig and worm, ám ugyebár ez a feketesügeres értelemben értendő, amikor súlyozott vagy súlyozatlan gumibizbaszokat hajigálnak egykezes mozdulatokkal a stégek, bokrok alá… A nyél rövidsége kissé hátráltatta a hazai vizeken ismert süllőspecánál praktikus távoli dobásokat, de nyilván meg lehetett vele oldani, csak hosszabb nyéllel kényelmesebb lett volna. 

Klasszikus titán-SIC.

Az Ex fast jelző ellenére a bottest középrésze meglepően jól dolgozik dobásnál, a feszessége ellenére szépen tölthető, kifejezetten kellemes meglepetés volt a dobási tulajdonsága is. Ez az akció hajszálnyival lágyabb, mint a honi süllőzéshez optimális görbület, minösszesen a bevágást kell egy kissé jobban meghúzni. Persze megint a feketesügerezésre kell hivatkoznom, itt sokszor hatalmas mozdulatokkal vágnak be és a fekaszájban is több a puha rész, mint a süllőében. Számomra az optimális süllős akció ennél még „spiccesebb” és ha Mr. Rajeff egyszer süllős botot tervezvén az európai piacra felkér szakmai tanácsok adásra, akkor ezt okvetlen el is mondom neki. Aztán felébredek, mert bilibe lóg a kezem :) 

Saját logós orsótartó, kiváló minőségű parafa.

Az érzékenységgel kapcsolatban most megkímélem a kedves olvasót a terjengős, lírai ömlengéstől, inkább egy szituáción keresztül mutatom meg, mit is jelent ez. Mostanában gyakran tartok magam mellett még folyóvízi mederpecánál is egy dropshotra szerelt cájgot, amivel a kapástalan, ultra-lassulós időszakokban rendszeresen mentem meg magam a betlitől. Már a szezon végefelé jártunk, a tavaszias időben nyoma sem volt már a gyönyörű zúzmarának és egy visszaforgós rész vallattam a süllők után kutatva. Hagyományos jiggel nem volt kapásom, de úgy sejtettem, hogy kell lennie halnak a kiszámíthatatlanul forgó vízoszlop alatt. Elővettem hát az alkalmi dropis botot, ami jelen esetben az NRX lett. Egy mindössze 10 grammos ólom fölé 20 centire kötöttem a horgot, így az egész cucc szépen végigsétáltatható volt a fenéken, elég hatékonyan, ám lassú tempóban keresve a halat. A keresgélés során szépen felderítettem víz alatti kőszórásos és más akadós részeket, majd egy vízbe mélyen belógó fa alá sétáltattam be a szerelékemet, ahol elemi erejű rávágás érkezett. Mr. Rajeff is megnyalta volna a szája szélét, olyat pendült a pálca, az akasztás jól ült, a fárasztás végeredménye nem lehetett kérdés. A bot érzékenysége nagy segítségemre volt abban, hogy szinte képszerűen álljon össze a fejemben, hogy hol az akadó és hogyan tudom azt meghorgászni. Pontosan meg tudtam különböztetni a köveket, a homokfodrokat, a nagyobb fatuskókat és a kisebb ágakat, egy idő után akár térképet is tudtam volna rajzolni a mederről. A feketesügeres pecánál ez az érzékenység szintén nagy fegyvertény, nemcsak az akadók felderítése során, de a fekusz kapása sokszor csak egy sejtelem, egy kis apró csípés, vagy a csali morzsolgatása. Nem jellemző rá a kemény odavágás, sokkal inkább a finom rányúlások, amelyeket meg kell tudni különböztetni az ágak, hínárszálak ingereitől. Az érzékenység tehát nem egy marketinges közhely, hanem egy nagyonis komoly fegyver. 

Az akadóból kibogarászott süllő

Nem kell tartani attól, hogy a G Loomis NRX pálcák tömegével árasztanák el a magyar piacot, ám remélem, a vájtfülűek érdeklődéssel olvasták a beszámolót. Ez a pálca ízig-vérig feketesügeres bot, süllőzni, kisebb kompromisszumokkal alkalmas, de kétség kívül alkalmas. Én hosszabb nyelet és még spiccesebb karaktert látnék szívesen egy süllős botban, ellenben pontosan értem, hogy mennyire jól szolgálja a jiges fekázás céljait. Nem feltétlenül baj, ha egy botot kicsit más szerepkörben próbálunk ki, mint amire eredetileg szánták: így mutatkozik meg a célhoz igazodó botépítés igazi jelentősége. 

A vadász és a vad.

És hogy éreztem-e előnyét a multis süllőzésnek? Hát bevallom, továbbra sem. A multi előnyei, elsősorban a pontos, technikás dobások, itt nem hangsúlyosak, talán csak a kis tömeg, a tenyérben lévő súlypont az, ami a sokszor egész napos téli pecákat megkönnyíti. A Recoil gyűrűk azonban meglepően jól viselkedtek fagyban: nem tömte el őket olyan gyorsan a jég, mint a hagyományos betétes társait, cserébe némileg felerősítik a zsinór zaját. Nekem a robbanékony bevágás is jobban megy spinnel, illetőleg a rövidebb hajtókart sem szeretem a csalivezetésnél. Készséggel elismerem, ha valakinek rááll a keze, az nagyon eredményesen, sőt élvezettel tudja használni, én azonban továbbra is inkább csukázásra, harcsás wobblerezésre és legnagyobb kedvencemre, az UL wobblerezésre használom. Virágozzék száz virág!

Viszlát tél...