Az Airrus márka csak az egészen vájtfülűek számára cseng ismerősen Magyarországon. Pedig van kereslet a high end kategóriára és az Airrus bizony ebben a szegmensben (is) erős versenyző, számtalan olyan technológia és szabadalom fűződik a nevéhez, amelyben vagy úttörő volt, vagy a mai napig egyedülálló. A márka imidzsének kulcsa a jövőbe mutató technológia és az ehhez kapcsolódó futurisztikus dizájn, ezért régóta a bakancslistám egyik első helyén szerepelt egy Airrus bot kipróbálása.
A buckalakó, a fénykardja és az áldozat.
De pillantsunk csak vissza a márka történetére! A brandet Sirrus néven alapította az Egyesült Államokban, 2001-ben egy Ken Whiting nevű fickó, aki a golfiparban alapozta meg tudását és szakértelmét. Mivel Ken maga is szenvedélyes horgász volt, adta magát az ötlet, hogy a golfiparban kifejlesztett nanotechnológiás megoldásokat a horgászbotok területén is hasznosítsa. Első szárnypróbálgatásai még – akárcsak egy másik legenda, Gary Loomis – a Lamiglas cég égisze alatt történtek, majd 2001-ben megalakult a Sirrus márka.
Mai pálcánk igazán különleges jelenség!
Sirrus? Nem elírás! A fiatal cég szinte azonnal összeakasztotta serkenő bajuszkáját egy nehézsúlyú iparági szereplővel, a Shakespeare-rel, amely végül – védjegyjogi vitában – névváltoztatásra kényszerítette, így született meg az Airrus név. Ken szerint még jól is jöttek ki a buliból, hiszen az ABC elejére kerültek :) Akkorra a cég azonban már két ICAST első helyet is besöpört a legjobb botok kategóriájában, így nem meglepő, hogy a nagyok szemét csípni kezdte a feltörekvő márka. Egy 2006-os interjúban Ken teljesen magától értetődően sorolja az Airrus-t a G. Loomis, Shimano, Kistler vagy a St. Croix mellé. Nem semmi magabiztosság!
Igazi amerikai fíling, jó vastag, masszív a bot mindenhol.
Ken 2003-ban eladta a cégét, de 2007-ig vezető tervezője és elnöke maradt. 2007-ben mintegy hobbi projectként megalapított a Carrot Stix márkát, ami szó szerint úgy fordítható, hogy „répa bot”. A tréfás név mögött viszont ott volt a komoly tudás: már az alapítás évében besöpörte a legnagyobb amerikai seregszemle, az ICAST mesterhármasát: az első díjat a legjobb édesvízi, a legjobb sósvízi bot kategóriájában, valamint a show nagydíját is elhozta. Ken Whiting minden túlzás nélkül az amerikai horgászcikk-ipar igazi úttörője, nagysága.
Tudnivalók
Ken filozófiája mindig is az volt, hogy kitörjön a megszokott keretek közül, nem csak technikai, de olyan dizájnbeli újítások is fűződnek a nevéhez, amelyek a mai napig egyedülállóak az iparágban. Az Airrus rőzsék kétségkívül a botgyártás elitligájába tartoznak, egyediségükkel, különlegességükkel, formabontó megoldásaikkal pedig messziről felismerhetőek!
Hol lehet most ilyen twistert kapni? Aki tud ilyet, vendégem egy tiszai süllőzésre!
Sajnos Ken 2014-ben elköltözött az örök horgászmezőkre, azonban a cég híven ápolja örökségét és továbbra is az élvonalba tartozik. Tudomásom szerint a márka ma már olasz tulajdonosok kezében van, 2007 után kicsit meg is rekedt a brand az amerikai piacon, elmaradtak a díjak, kitüntetések, az utóbbi időben azonban újra sebességbe kapcsoltak és fénysebességű termékfejlesztésbe fogtak. Ironikus kissé, hogy mostanában komoly amerikai terjeszkedésbe kezdett egy eredetileg amerikai márka, de hát a sors útjai kifürkészhetetlenek…
Ez mit jelent? A repülő orosz? :D
A modellcsalád nem a márka élvonala ugyan, de jó betekintést nyújt abba, hogyan is képzelte el Ken a „tömegbot” kategóriáját. A pálca nem szűkölködik a formabontó megoldásokban. A modellcsaládon belül a 7 láb hosszú, 3/8-1 oz dobósúlyú, extra fast akciójú modelljét vettem górcső alá, amely a keresztségben a Cover Explorer nevet kapta. Ez szabad fordításban valami olyasmit jelent, hogy növényzettel fedett vizek felfedezésére szolgáló célszerszám. Tudni érdemes, hogy az amerikai és a japán gyártók – legalábbis az élvonal – nem egyszerűen felgyűrűztet blankokat és kiteszi a polcra, hanem gondosan és alaposan megtervezi és egy adott funkcióhoz igazítja. Ez a filozófia Európában majdhogynem ismeretlen, a Kínában tömeggyártott botok garmadájában nagyítóval kell keresni azokat a termékeket, amelyek mögött tudatos tervezés és funkcionalitás van. Sajnos a honi pergető kultúra sem igényel mást, a piac szűk igényes szegmense pedig úgyis beszerzi ezeket a különlegességeket.
Bírom, mikor egy márka erre is ad: saját dizájnú orsótartó.
Én persze, látva az xfast jelölést, boldogan vásároltam meg süllőzni, hiszen én magam is, mint a magyar horgászok túlnyomó többsége, erre a pecára az extra gyors botokat részesítem előnyben. Nos, évek óta üldözöm az igazi süllős casting pálcát, de a mai napig nem találtam meg azt, ami minden vonatkozásban teljesítette volna az elvárásaimat. És ez erre az Airrus pálcára is igaz, viszont ez nem a bot hibája, hanem az én irreális, vagy inkább speciális elvárásom. Ne felejtsük, hogy ezeket a botokat nem süllős jigelésre tervezik, nem követelmény velük szemben az ultra-érzékenység, és a gyors, spicces karakter sem. Ezek feketesügeres pálcák, márpedig a feketesügérre lényegében minden más módszerrel horgásznak, kivéve a klasszikus bottom jigginget. Ezek a botok szinte soha nem azt a karaktert hozzák, ami egy virtigli süllőhorgásznak kell, úgyhogy a felületes ítélet ilyenkor úgy szól, hogy „Ez a bot sz*r”.
Nézd csak Tisza, micsoda csúcstechnikát hoztam! Kérlek, szánj meg néhány süllővel!
Pedig dehogy sz*r, csak nem süllőzni való. Ez a bot sem! Pedig szárazon rázogatva jónak tűnt, de aztán a decemberi tiszai süllőzéseknél sorra rontottam vele a süllőkapásokat. A bot egész egyszerűen nem elég gyors az én kezemnek, nem ott jön meg bele az erő, ahol a nagyobb süllők megakasztásához kell. A bottest felső kb. 1/3-a már aránylag nyúlós, és bár a talajra ülő gumit és a kapást jól jelzi, de a horog beütésénél már nem mindig elég. Nekem még ennél is gyorsabb bot kell! A tavalyi süllőszezonban viszonylag kevés kapást kellett halra váltanom, és a teljes szezonban az összes rontott kapást ezzel a bottal könyveltem el. Az összes többi tesztelt bottal szinte az összes kapásomat megfogtam, ezzel viszont, jócskán volt rontott halam.
Imáim meghallgattattak, süllő ez, még ha nem is a darabosabbjából...
Pedig a bot alapvetően minden szempontból egy borzasztó élvezetes pálca. Könnyűnek nem mondanám, a blank a mai technológiák fényében kimondottan fejnehéz annak ellenére, hogy végig mikrogyűrűkkel van szerelve. Ez a nehézség nekem jigezéshez nem komfortos, annál inkább szeretem wobbleres, vagy kanalas csukázásnál. A fejnehézség kicsit lustítja a botot, az utóbb említett alkalmazásokhoz számomra ez bizonyos fokig még előny is. A nehézség komoly anyagvastagságot is sejtet (meg ma már kissé oldschoolnak számító fényes lakkozást), a bot borzasztó erős. Emlékeztek mi is a modellnév? Cover Explorer. Nos, hát ezzel bottal bizony be lehet röptetni a csónakba egy 3 kilós feketesügeret, abban biztos vagyok!
Nekem csak egy ilyen kis ifjoncot hozott ez a bot, de legalább kipipáltam!
A bot kiemelkedő tulajdonsága, hogy eszméletlenül jól dob. Szinte tökéletesen gyűjti be a fej feletti robbanékony lendítés energiáját, és adja át a csalinak. Az eredmény – nem mértem, de mérget merek venni rá – bőven 50 méter feletti dobások, minden gond nélkül. Nyilván nem 5 grammal, hanem 10-15 grammos fejjel szerelt gumicsalikkal. A boton túlnyomórészt egy Shimano Calcutta 101 teljesített szolgálatot, ami egy viszonylag kis orsó, kis dobátmérővel. Viszont a rengeteg mikrogyűrűs viszonylag nagy súrlódása mellett is hatalmasakat dobtam vele, lényegében minden más casting botomnál hosszabbat. Nem egyszer dobtam nagyobbat a csónak „felső” végében állva, mint az „alsó” állásból spinninggel dobó társam. Jó jó, nyilván direkt próbálgattam ezt, de a lényeg, hogy bőven hozta azt a dobástávot, ami a folyóvizi jigeléshez kell.
Sajátos formájú, és igen apró gyűrűk vannak a boton. Ez éppen a legnagyobb!
Van egy régóta csiszolgatott módszerem, amikor a mederben kitapogatom a gödröket, töréseket akadókat, és az ott sejtett, de nem igazán evő halat egy módosított dropshot módszerrel fogom meg. Ez egy viszonylag statikus dolog, leginkább a mártogató süllőzéshez hasonlít, a kapások pedig általában igen agresszívek, hiszen sejtésem szerint inkább területvédő halakat akasztok meg így, mintsem ami épp táplálék után jár. Sokszor van úgy, hogy akár percekig rajta tartom a csalit – általában egy jó húsos, vastag testű twistert – az akadón és úgy jön meg a kapás. Hihetetlen élmény, amikor a spicc akár 10-15 centis bólintást produkál egy kapásnál. Ennél a módszernél a bot igen jól vizsgázott, meggyőződésem, hogy egy keményebb bot spicce már ez esetben akadálya lett volna a jó akasztásnak, kellett egy kis rugalmasság. Kicsit ellentmondásosnak látszik ez a „kemény spicc, lágy spicc” dilemma, de mindjárt megvilágítom. A fentebb írt folyóvízi dropshot a módszernél előre nyújtott, a folyásiránnyal párhuzamos bottal horgászom, míg a klasszikus jigelésnél többnyire a folyásirányra merőlegesen tartom a botot. Előbbi esetben a lágyabb botot kompenzálni tudom a bevágás azonnali, könyörtelen gyorsasággal, a casting bot ehhez kézre áll. A hagyományos jigelésnél, főleg, ha a botot jobbkezesként jobbra tartom ki, a kapást egy „fonákirányú” bevágással lehet értékesíteni, ami viszont kissé természetellenes mozdulat. Ilyen pozícióban sokszor egy felsőtest-forgatással vágok be, ami sokkal lassabb, lomhább a kelleténél. Úgy vettem észre, hogy ebben a pozícióban komoly hátrány a lágy spicc, a betonkemény botokkal van esélyem a stabil akasztásra. Folyásiránytól (lefelé nézve) jobb kézzel balra tartott bottal sokkal biztosabb a bevágás, mert a bicepsz erejével sokkal direktebben lehet akasztani. Összességében nekem a folyóvízi jigeléshez nagyon kell a bot feszessége, nem érzem komfortosnak, ha ebben a kérdésben akár hangyányi kompromisszum is van.
Peckes kis jószág.
Minden botnak megvan a komfortzónája, ahol jól teljesít, ennek a botnak a leginkább testhezállóak a klasszikus csukás módszerek. Csukázásnál az első csali, amihez nyúlok, a spinnerbait, a második a kanál. Mindkettővel rettenetesen elemében van a bot. A spinnerbait akadási aránya nem a legjobb, de trailerhoroggal és főként egy rugalmas bottal ezen sokat lehet javítani. Wobblerrel a bot szintén jól muzsikált, az Xfast gyári akció azonban teljesen félrevezető, sokkal helyesebb lenne moderate fastnak írni.
Lám a divatos színeket egy ilyen szép balin is értékeli. Nyilván...;)
Balinozáshoz is kipróbáltam a botot. Nos, ehhez cseppet sem való, túl erős, de sokat mond, hogy a csónak végében érkező vehemens kapást is jól lekezelte, nem éreztem veszélyét, hogy lerúgná magát a botról. Be kell látni, hogy xfast jelzés nem éppen ugyanazt jelenti Amerikában, mint a honi süllőhorgászok szótárában van….
Saját orsótartó
Szót érdemel a bot különleges, saját dizájnú orsótartója, annak különösen szép, Darth Vader sisakját idéző formája. Az egész bot kissé a Sötét Nagyúr fénykardjára emlékeztet, a vörös-fekete dizájn meglehetősen gonosz, pokoli asszociációkat ébreszt. Az Airrus szexepilje a technológia mellett a futurisztikus dizájn, meg lehet nézni, hogy minden botjukban van valami különleges megoldás, ami vonzza a szemet. 2006-ban (!!!) jött ki a teljesen karbon, Megaphone nyél, amit hosszú évekig senki sem mert/tudott másolni, elvétve próbálkoztak ilyesmivel a gyártók. Ma már persze máshonnan is ismerős lehet ez a dizájn néhány nagy márkától, de jó ha tudjuk, hogy még a legnagyobbak is koppintanak néha…;)
Ezt a bilifejet maga Darth Vader is megirigyelné....
Az általam tesztelt modell azért jóval hagyományosabb, de még mindig bőven találhatunk rajta egyedi megoldásokat. Az orsótartó természetesen saját dizájn, nem Fuji, és újfent megemlékeznék a meglehetősen különleges gyűrűzésről, ami rendkívül apró és az ilyen hossznál szokásos 8 helyett 10 db-ot találunk a bottesten. Meg mertem volna esküdni, hogy ez rossz hatással van a dobástávra a súrlódás miatt, de a fene egye meg, tévedtem. Vagy a fene tudja, lehet, hogy a blank karaktere ennyire segíti a dobást, minden esetre nem érzem hátrányát. Mondjuk téli pecán gyorsan fagy, de a fekás vizeken az meg ugyebár elég ritka. Arra, amire csinálták, az egy nagyon okosan épített bot, aki meg nem arra használja, az vessen magára…:) Szintén különleges az EVA elemek formája, kicsit szögletesebb a megszokottnál, pont annyira, hogy már megakad rajta a szem. Semmi izzadságszagú, túllihegett ízléstelenség, hanem puritán, de mégis emlékezetes dizájn. Számomra erőt, férfias magabiztosságot sugárzó bot, amit jó kézbe venni, jó használni. Az általam használt modell egyébként időközben átesett egy ráncfelvarráson, a jelenleg kapható verziója kapott néhány helyen optikai tuningot, de feltételezem, hogy az alapok nem változtak. Nem volt csúnya bot az eredeti sem, de az új még „harapósabb”!
Ő volt a bot legnagyobb hala.
Azt hiszem, a cég jelmondata – Be iconic, azaz légy ikonikus! – nem teljesen érthetetlen. Ken Whiting egész életműve erről, a határok feszegetéséről, a merész, szokatlan és előremutató termékek tervezéséről szólt. Sajnálom, hogy a márkának nincs hazai forgalmazója, bár pár éve Profiblinker Gyuri tett rá kísérletet, de a piac nem értékelte az erőfeszítéseit. Kár! Azóta persze sok víz lefolyt a folyóinkon, remélem, hogy egyszer csak lát benne valaki fantáziát, merthogy talán éppen a piacon lévő márkák egyik legfantáziadúsabb, legizgalmasabb, legemlékezetesebb képviselője lehetne, ami biztosan megtalálná az útját a hazai horgászok szívéhez…..
