Nagyon vártam ezt a tesztet! A Daiwa Zillion modelljei, de ezek közül is elsősorban a Type R modell a magyar multis társadalom kialakulásának kezdetén különös helyet foglalt el a pionírok szívében. Akkoriban ez az orsó volt a beszerezhető orsók közül a csúcs, a non plus ultra. Én magam is ezzel az orsóval dobtam először multival és azóta is a készletem féltett darabja egy Megabass által felpimpelt IP 68-as modell. A Zillionnal a Daiwa olyat gurított, amit azóta sem, hatása földcsuszamlásszerű volt és mostanáig érezteti hatását. Az idő múlásával szinte mit sem kopott a nimbusz. Szerintem a mai napig a márka legjobban sikerült modellje, de hogy nem járok messze az igazságtól, az is mutatja, hogy ezek az orsók másodkézből, használtan is szinte új árban cserélnek gazdát. 2011-ben a gyár lecserélte (TWS szériára) az ikonikus modellt, ami azonban korántsem lett ilyen közönségsiker. Nem kétlem, hogy hegyekben adták el, ez is kiváló orsó, de valahogy nem volt benne meg az a zabolázatlan vadság, mint az elődjét naggyá tette. A régi „Zilcsi” egyénisége, megkérdőjelezhetetlen dominanciája elveszett, az eredmény egy korrekt, de számomra és oly sokak számára egy kissé sablonos tucatárúvá vált. Komoly fejtörés lehetett a Daiwának, hogy a Zilliont visszakatapultálja a multiorsós világ csúcsára. Vagy legalábbis az elitbe.
A csukázás a multi egyik legjobb terepe.
Az új modell azonban alaposan meglepett. Az első képeket látva is jól látható volt a szemléletváltás, a korábbi modellek lehengerlően brutális és masszív dizájnját egy kisebb, kerekebb, ergonomikusabb formára cserélték. Az igazi meglepetés azonban a kézbe vételkor jön: ez az orsó zavarba ejtően kicsi lett. Jól látható, hogy a mérnökök és a dizájnerek sok-sok munkaórát feccöltek abba, hogy részben megfeleljenek a manapság oly divatos „downsizing” azaz méretcsökkentő trendnek, emellett maradandót, emlékezetesen alkossanak. Ráadásul a nagy rivális Shimano az utóbbi években dizájnban komolyan megújult, sok olyan fejlesztést vitt be a termékeibe, amelyek alapvetően nem jelentenek eget rengető újdonságot, mégis soha nem tapasztalt minőségi élményt nyújtanak. Óriási nyomás volt tehát a Daiwán, hogy talán a legikonikusabb modelljével ismét helyet könyököljön ki magának az elitligában.
Gyönyörű lett az új Zillion.
Ha már a Shimanot szóba hoztam, megkerülhetetlen az összehasonlítás. A nagy rivális egyik legügyesebb húzása az utóbbi években a Bantam újjáélesztése volt (lásd itt), amely modellben egy kicsi, ám brutálisan erős minitankot kapunk. Ez a kategória korábban nem igazán létezett (na jó, tudom, az Abu a 2500-as Ambassadeurjaival betetézte az orsóevolúciót…;)) Úgy gondolom, hogy a Daiwa stratégiai részlegén rémült futkosás kezdődött a Bantam terveinek kiszivárgásakor, hogy a Shimi létrehoz egy olyan termékkategóriát, amelyben egyeduralkodó lehet. Nos, erre csattanós választ kellett adni. Értelemszerűen nem lemásolni kell, hiszen a Daiwa nem engedheti meg magának, hogy fusson a trendek után, hanem úgy kell konkurenciát állítania, hogy az mégis egy önálló arcéllel rendelkező termék lehet.
Tigrispofa
Bár a fenti hipotézis pusztán az én fantáziám terméke, mégis reálisnak érzem, illetve az eredmény fényében elég valószínű, hogy így történhetett, ugyanis az új Zillion bizonyos értelemben egy Bantam-trónkövetelő lett, de egészen más filozófiával. Míg a Bantam egy full fém brutalitás, addig a Zilcsi egyanezt kikönnyítve adja elő. A két orsó között 45 gramm a különbség a Zillion javára, ami ebben a méretben hatalmas! Teljesen más érzés a két orsó! Érzeni a rokonságot, ugyanabban a „minitank” szegmensben mozognak, mégsem egymás epigonjai.
Nem kevésbé asszociálok az idehaza méltatlanul elsikkadt Chronarch MGL vonalra, amely egy légies, könnyed, de általános orsómodell. Na, a Zil’ ezt az érzést hordozza, mégis sokkal „vállasabb”, masszívabb kivitelben. Érzésem szerint a Daiwa eközé a két modell közé lőtte be az új Zilliont, megalkotva ezzel azt a kis „niche”-t, amiben ő lehet a király. Mármint addig, amíg valamely gyártó rá nem küld egy trónkövetelőt…
Kályhaezüst
Talán nem véletlen a Zillion matt „kályhaezüst” festése sem. Ebben egyértelmű Shimi követést érzek, azaz így jelölte ki a Daiwa, hogy melyik célpontra tüzel. Nyilvánvaló, hogy a festés asszociatív, ellenben a Shimano kissé retrós, szögletes dizájnjától már erősen elkülönbözik a Zilcsi kerekdedsége. Szembeötlő a két kardfogú tigris „agyar”, ami talán a legmarkánsabb dizájnelem és valóban új formavilágot hoz a multis világba. Megjegyzem, képeken nekem nem tetszett, élőben azonban egészen más a hatás és hamar megszerethető.
Mindezek mellett furcsa számomra, hogy az új modellhez a Zillion nevet találták alkalmasnak. Értem, hogy a piacon bejáratott, fényesen csillogó nimbuszú név, mégis mást sugall, mint amit végül kapunk. Értem, hogy a pukkantani kellett a marketing-rakétát, mégis furcsa, hogy ezt így lépték meg. A Daiwa közelmúltjában láthatunk példát a sikeres termékbevezetésre: emlékszünk, hogy mekkora csinn-bumm cirkusz övezte a Tatula bevezetését, nem is eredménytelenül. A Tatula ma már a „tömegorsó” kategória megkerülhetetlen modellje, a Daiwa nyilván degeszre is keresi magát vele. Valószínű, hogy egy kétszer drágább árszegmensben a cég nem akarta ugyanezt meglépni (meg megfinanszírozni), így hát előhúzták a jól csengő, bevezetett és ráhúzták az új modellre. Számomra ez felemás eredmény: én ennek a névnek a hallatán mást vártam.
Természetesen T-Winges
Félreértés ne essék, amit kapunk, az nem rossz! Sőt nagyon jó! A Daiwa megugrotta azt a mércét, amit a Shimi a sima futás terén beállított az elmúlt években. Nincs ezen mit csodálkozni, a Daiwa ebben mindig is jó volt és most is jó. Belepakolták az utóbbi évek összes fejlesztését a T-Wingtől a végletekig finomított SV fékig és a mágneses olajjal védett csapágyakig. Ezek hasznosságáról, gyakorlati tapasztalatairól e cikk keretei között csak korlátozottan kívánok elmélkedni, pusztán a praktikum szempontjából, de semmiképpen sem próbálva igazságot tenni a szektás hitviták lövészárkainak egymásra irányuló fegyvereinek kereszttüzében (Én kérek elnézést e szóvirágért…).
Majd ha jön a Type-R verzió, ezt tuti karbonra cserélik.
A használati értéket azonban nagyonis tudom értékelni. Az orsó, mint mondtam, elképesztően kicsi és könnyű, mindössze 175 gramm. Köszönhető ez annak, hogy az oldallap, a fékcsillag, de még a keret is (!!!) a Daiwa saját fejlesztésű anyagából, a Zaionból készült, a Bantam aluminiumötvözetével szemben. A teljesen fém orsók nimbusza az idők végezetéig magasabb lesz, de tudomásul kell venni, hogy ma már szinte ugyanolyan szilárdságú, merevségű anyagokat tudnak létrehozni, mint a különböző fémötvözetek. A fém hűvös szilárdsága sok esetben egy pszichológiai adalék, megvan az a HIT, hogy ez az orsó az az ítéletnapig orsó marad. Pedig hát ezek is a fogyasztói társadalom logikája szerint készülnek: egy gyártó sem engedheti meg magának, hogy örök darabokat gyártson, mert akkor felkopik az álla. Ezért tartom alapvetően értelmetlennek azt a polémiát, hogy melyik jobb, mert a „jóság” nem objektív kategória. Kinek a tartósság, kinek a kényelem, kinek a high end életérzés….
A Zilcsi tehát zavarba ejtően könnyű lett, bevallom, a 175 gramm nekem sem azt sugallja, hogy az orsó egy igásló. Ennek megítéléséhez azonban hosszú évek gyepálására lesz szükség, csak az idő tudja eldönteni, hogy a Daiwa jól döntött-e a kikönnyítéssel. Én bizalmat szavazok azon az alapon, hogy a Daiwa ilyen előzmények után nem engedheti meg magának a fércmunkát, mert ha ezzel az osóval beég, akkor hosszú évek építkezését és marketingre elköltött dollárhegyek hatását rombolja porig. Ne feledjük, hogy a világ multis horgászainak a nagyobb része perget monofil vagy fluorokarbon zsinórokkal, amelyek sokkal kisebb erőt közvetítenek az orsó alkatrészeire, mint a fonott zsinórok, ennek fényében a kikönnyítés és az alternatív anyagok alkalmazása már egészen más kontextusba kerül…. Ugyanígy kezelendő az a zavarba ejtő tény, hogy a Daiwa a hajtást is aluminiumra cserélte. Legalábbis a JDM modellben, az amerikai piacos verzió rézből készült hajtókerékkel rendelkezik.
Akármelyik anyagról is van szó, a fogaskerekeket a Daiwa áttervezte és sekélyebb, kisebb, de szélesebb fogacskákat alkalmaz, amelyeknél az összekapcsolódás finomsága szinte észrevehetetlenné teszi a menetzajt (Hyperdrive Digigear). Az orsó tényleg lehetetlenül finom, selymes, fut, mint a veszedelem, mondjuk emiatt a kenőanyag is csak minimális, de hát a boltban így pörög a legszebben. Hétköznapi használathoz azonban nem árt egy kis kenés, ennek árán némileg nehezebb a futás, ám ezáltal késleltethető a kopás, ami előbb-utóbb biztosan bekövetkezik, mint minden orsónál. A ma trendek által diktált alu hajtásnál ez különösen ajánlott.
Tagadhatatlanul kicsi
A Daiwa-ökoszisztémában ma már szinte teljesen egyeduralkodó T-wing zsinórvezető és az SV dob. Az első szerintem jó gondolat, és a kezdeti hibás konstrukciót a Daiwa azóta tökéletesre csiszolta. Érzésem szerint igenis hozzáad a dobástávhoz, még ha nem is sokat. A Shimi válasza erre annak idején a távolabbra vitt és kúposított zsinórvezető volt, amiről azóta is jókat vitáznak a hívők, a mögöttük húzódó elv azonban ugyanaz: a zsinór megtörését a minimálisra csökkenti. A Daiwa megoldása mechanikailag bonyolultabb, hisz a zsinórvezető dobáskor és tekeréskor más szögben áll, ehhez pedig egy szerkezet kell, ami potenciális hibaforrás, ennek ellenére nemigen hallok ennek a mechanikának a meghibásodásáról. A zsinórvezető szem geometriáját a Daiwa átszabta, így már nem fordul elő a zsinórbevágódás, szintén az én legjobb tudomásom szerint.
Sok ismerős részlet
Ahhoz én is túl öreg és tardicionalista vagyok, hogy rajongjak az SV dobért, de azért jól értem az azt megszülő igény. Ugyanis az instant élményeket kívánó, semmit megtanulni nem hajlandó fogyasztók részéről tömegigény a „hülyebiztos” orsó, amely igényre a Shimi a DC rendszer, a Daiwa meg az SV dob képében adott választ. A Shimi megoldása drágább és bonyolultabb, a Daiwáé egyszerűbb és olcsóbb. Talán a Shimié egy fokkal „hülyebiztosabb”, de hát könyörgöm, magára valamit is adó horgász azért tanulja már meg a felszerelését minimálisan használni! Évtizedekig elvoltunk a korábbi fék-konstrukciókkal, ezek a megoldások arra jók, hogy pl. a feleségem kezébe merjem adni az orsót, aki amúgy mit sem tud a multizásról, ám 5 perc után meglehetős biztonsággal tudjon vele dobni. Igaz, a dobástáv némileg csökken, de legalább nem köt pulcsit percenként. A Daiwa azért belepiszkált a már kiforrott rendszerbe és egy SV Booster system névre hallgató fékrendszert tervezett, ami annyiban tér el a már megszokottól, hogy a dobás egy pontján a mágnesek egy kicsit szétcsúsznak, ezzel a csali leszálló ágában csökken a fékező erő, ami által elvileg nyerhető pár méter. Nézzük, mire megyünk vele!
Az orsót a tavaszi csukázások alkalmával vetettem be.
A mágnesfék rendkívül precíz, ezért elég érzékeny a dobásdinamikára és a beállításokra, de egy kis molyolással szépen beállítható az optimum. Ha ezt megtaláljuk, már cseppet sem zavaró az SV dob visszafogó hatása, simán hozta az orsó azt a dobástávot, amelyet ebben a szegmensben hozni kell. Van valamennyi fékezés, de sem bosszantónak, sem kényelmetlennek nem éreztem. Máshogy működik a rendszer, mint a röpös orsóknál, de más is a cél. Nem minden a dobástáv, például a skipping technikához éppen nem szükséges a dobáshossz maximalizálására, ahogy pl. az idehaza is népszerű partdobáláshoz sem. Sokkal inkább szükséges a gubancmentes, stresszmentes dobálás lehetősége, akár éjjel is. Számomra egyébként ez a szempont sokkal fontosabb és a fejlesztések irányán jól látható, hogy a piacnak is.
A serkenő természet csodái és a csukák erős kapásai kényeztettek.
Egyébként az orsó a kicsisége ellenére nem könnyű botokra való, éppen az SV rendszer miatt, amely szinte „könyörög” a dinamikus, erős dobásokért. Az első teszt alkalmával a 4-12 grammos Kingdom Solo II botomra tettem az orsót és igencsak nem tetszett, amit tapasztaltam. Kerestem az optimális beállításokat, de valahogy nem sikerült igazából rálelnem…. Aztán áttettem az orsót a lényegesen erősebb Megabass F5-76X Extreme Mission botomra, ahol a kurbli szó szerint megtáltosodott. Tudni kell, hogy ez a bot szuper feszes és a röpös orsókat könnyen zavarba hozza, rettenetesen fontos, hogy ráérezzünk az optimális dobásdinamikára. Emlékszem, hogy szó szerint kétségbe estem pár évvel ezelőtt, amikor a 2013-as Metaniumomat vásároltam és eleinte úgy dobáltam a gubancokat, mintha sose multiztam volna. Na, a Zilcsi pont ebben más: hihetetlenül magabiztossá és stresszmentessé tette a dobásokat. Nem mondom, hogy nem lehet az SV rendszert zavarba hozni, de nem könnyű.
Csukázáshoz összekészítve
Az élménytől megrészegülve elkezdtem feszegetni az orsó határait. Én szeretem az aránylag laza tengelyféket, vagyis az szinte alig lassít. Ellenben általában a röpsúly/mágnesfék nálam közepes, vagy annál kicsit erősebb állásban van. A 20 (!!!) fokozatú tárcsán az első dobásoknál 12-es értéket állítottam, majd szépen elkezdtem lefelé menni, végül 4-nél találtam meg azt a számomra optimális értéket, ahol tudtam élvezni az SV rendszer előnyeit, ellenben nem éreztem azt, hogy beleszól a dolgomba. A 12-es és a 4-es érték közt dobástávban egészen döbbenetes, kb. 10-15 méteres különbséget tapasztaltam. Egy ½ oz-s (15 g) spinnerbaittel(!), PE0,8-as zsinórral stabilan (és pontosan!) dobtam a 60+ orsótekerésnyi távokat, amely korrektül feltöltött dob esetén (7.1 áttét, 75 centi) mintegy 45+ méter. Egy pilkerrel ez a táv növelhető, wobblerrel azonban csökken. Az SV dob előnye egyébként talán éppen ezeknél jön elő: a nagy légellenállású, erősen lassuló csalik hajlamosak problémát okozni, míg ezt az SV dob néhány méter dobástáv elvesztése árán ugyan, de remekül kezeli.
A Lupa tó hippitanyájának imazászlói jól mutatják, hogy csukás idő van.
A tesztek tesztje azonban egy kellemetlenül szeles napon megejtett Lupa-tavi csukázás alkalmával valósult meg. Vallom magam is az északi horgászok azon jelmondatát, mely szerint „No wind, no pike”, azaz, ha nincs szél, nincs csuka sem. Nyilván vannak ellenpéldák, de az én megfigyeléseim is azt mutatják, hogy a szél nagyonis kedvező hatással van a csukák kapókedvére, ráadásul ilyenkor előszeretettel tartózkodnak a szélnek kitett partszakaszokon. Partról ezeket a szituációkat éppen emiatt nehéz meghorgászni, minden pergető horgász tudja, hogy ez milyen gubancokkal jár. Szó szerint!
A Lupa az egyik legszebb pestkörnyéki víz, reméljük, most már hozzáértő kezekben is van a kezelése...
Nos, a totálisan szembe fújó erős szélben spinnerbaitet dobálni multival meglehetősen stresszes meló. A csali pengéi pörögnek össze-vissza, a szilikon szoknya, és maga a zsinór is vitorlaként kapaszkodik a szembeszélbe. Az eredmény: kétségbeejtően kis dobás és gyakori madárfészek. De nem a Zillionnál! Alig hiszem el, de nemhogy gubancot ne sikerült dobnom, de igazából még fel sem lazult a zsinór. Hozzáteszem, hogy a csali itt már ¾ unciás, azaz mintegy 22 grammos volt. És még mindig 4-es mágnesfék-értéknél! Az SV rendszer itt mutatta meg igazán, hogy mit tud! Tény, hogy meg kell szokni, ki kell ismerni, de megvan a maga logikája, haszna.
A szél nem hazudik...
Elmélkedéseimből az utóbbi évek talán legbrutálisabb csukakapása zökkentett ki, a törés oldalában olyan rávágást kaptam, ami szó szerint majdnem kivette a botot a kezemből. Ráadásul elfelejtettem normálisan beállítani a féket, az konkrétan be volt sütve. A kapás után a jó 4-es kroki olyan tombolást rendezett, hogy esélyem sem volt a csillagfékhez nyúlni, így egy 20 másodpercig szó szerint ijedten kapaszkodtam a botba. Volt ott kérem szaltó szaltó hátán, az eszelős fejrázástól az elementáris erejű kitörésekig, csoda. hogy a hal nem akadt le. Ennek megfelelően az orsó fékjéről nem tudok nyilatkozni, azt konkrétan direktté tettem, ami kár, mert amúgy a fék gyárilag klikkeres! Ide kívánkozik, hogy a régi Zillionnak volt egy Deps által átépített direktfékes, azaz tulajdonképpen fék nélküli modellje az akadós dzsungelharcokhoz a leghardcore-abb arcoknak. Nem véletlen, hogy ennek alapját is a klasszikus Zilcsi adta….
Egyemmeg!
Nagyon érdekes orsó lett az új Zillion. Látom rajta az akarást és a beleölt energiát és érteni vélem, mi volt vele a cég célja. Látom, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni: a drága pénzért kifejlesztett újdonságok beépülnek a termékekbe, amelyeknek meg kell felelni az újabbnál újabb trendeknek. A Daiwa ezt a feladatot egy ügyes pozícionálással megoldja, a kérdés csak az, hogy az új modell lesz-e annyira időt álló, mint a régi. Láttunk már olyan márkákat, amelyek egybeforrtak egy-egy legendás modellel, hadd említsem csak a Ryobi legendás „fosbarna” Zauber modelljét, amely immáron vagy 15 éve van gyártásban különböző formában és mégsem bír kikopni… A régi Zillion is ilyen állócsillag, az új meg egy fajta modern, vagány kisunoka, aki örökölte ugyan a nagypapa nevét, de már egészen más kor gyermeke. Így kell hozzá közelíteni és így kell vele bánni.
És még össze is süllőztem...
